Boldog Romzsa Tódor görögkatolikus püspökre emlékezünk liturgikus emléknapján, október 31-én.
“ Drága az Úr színe előtt az ő szentjeinek halála” (Zolt 115 ,15)
Görögkatolikus Egyházunk és kiváltképpen a Munkácsi Egyházmegye naptárában különleges a mai nap. Az Úr 2001. évében, az azóta már szenté avatott II. János Pál pápa a boldogok közé sorozta Romzsa Tódor munkácsi görögkatolikus püspököt, aki 1947. október utolsó éjszakáján “…a Gonosz rábeszélésére nem hallgatva…”(Akathisztosz), “…sebebekkel fölékesítve…” (Tropár), “…félelem nélkül ment Istenhez.” Bátran, tiszta szívvel vallotta: “Krisztusért meghalni annyit jelent, mint örökké élni.”
Drága, vagy drágalátos, azaz értékes a haláluk azoknak, akiknek földi életük vége “hazatérés”, vagy ahogy Szent Pál mondja: nyereség (Fil 1,21), mert elérték örök céljukat. Földi életükkel megszerezték az örök életet. A hitvalló, így számolhat be Isten előtt földi életéről: “A jó harcot megharcoltam, a pályát végig futottam, hitemet megtartottam.” (2Tim 4,7) A vértanú pedig kiontott vérét felmutatva, igazolja, hogy életében az Isten iránti szeretet nála nagyobb volt mindennél.
Vonatkoztassuk ezeket boldog Romzsa Tódor fölszentelt vértanú püspök életére (és magunkra).
Tódor püspök földi élete 36 évesen ért véget. Lehet életét rövidnek, váratlanul bevégzettnek, tragikusnak tartani. Isten elképzelése szempontjából élete mégis egész, befejezett és teljes volt. A jó harcot megharcolta – határozottan elutasította a Rómával való egység megtagadását, ezáltal “…sok ember életét terelte a helyes útra.” A hitet megtartotta – a felkínált áttérést az orosz egyházba elvetette. Kitartásra és egységre szólította fel papjait és híveit, “…mert teljesen Krisztust szolgáltad.” Példája sok papnak adott erőt a szibériai lágerek túléléséhez, hogy később titokban, földalatti papként működve is megőrizzék hitüket és továbbadják azt. Mind ezt azért, hogy általuk majd új hajnal virradhasson a görögkatolikus egyházra – “…mert ma lerombolt lelkünk romjait újjáépíted, nagy közbenjáró”, “…megerősítetted a testvérek lelki templomában a nem kézzel festett képet.”
Isten színe elé a saját vérével pirosra festett úton jutott el. Romzsa püspök egész fiatal korától hithirdető szeretett volna lenni. A katolikus hitről alapos képzést kapott. Ezt a megtanult és megélt hitet szerette volna továbbadni és megerősíteni másokban: “…hitvalló, ki bennünket a hitben megerősített”, “…megtanított virrasztani és böjtölni, csendben a Mindenhatót szemlélni.” A papnevelő intézet spirituálisaként “…sok jó tanítót neveltél”, “…hirdesd az örömhírt, oszd szét a neked adott lelki örökséget.” Amikor Isten a hit hősies védelmére szánta és rendelte, a munkácsi egyházmegye főpásztorává tette – “…csendes és szerény szolgája Istennek, igaz ember.” Nem csak tanítani, hanem védeni is kellett a hitet. A feladat elől nem hátrált meg. Rövid főpásztorsága alatt, sokat megtéve, adta vissza életét isteni Főpapjának.
Hitének ismerője, tanítója, védelmezője, és hőse ő, “…tiszta forrás, amelyből a bölcsesség vizét meríthetjük.” Ma, amikor sok helyen nyílt, vagy burkolt üldözés folyik hitünk ellen, felnézhetünk rá, példát vehetünk tőle, segítségét kérhetjük, “…mert ellenmérget adtál a ránk leselkedő kígyó ellen.” Ne csüggedjünk, ha az élet akadályokat gördít elénk, “…mert benned az igazság magja megújul.”
“Üdvözlégy Egyházunk új korszakának kezdete.”(Akathisztosz) “…Hogy mivel veled hiszünk, ó teljesen boldog, megteljünk isteni élettel. Krisztusnak dicséretreméltó és felszentelt főpapja, méltass minket, hogy a mennyország részesei legyünk.” ( Nagy doxasztikon)
Trescsula László