Szíriai Szent Efrém egyik művében azt mondja: „Ne csak szavakkal imádkozzatok, legyen minden cselekedetetek Isten szolgálata.”
Szíriai Szent Efrém nagyon mély igazságot mond ezzel. Mindenekelőtt utal arra, hogy minden tettünknek van bizonyos lelki jelentése is. Minden ember emberségénél fogva az élő Isten papja a földön. Két világhoz, a földihez és a mennyeihez, a lelkihez és az anyagihoz tartozik, és az hivatása, hogy mindazt, ami a világon van, Isten örömteli országába vezesse. Nincs semmi a földön, az emberi bűn kivételével, ami nem mehetne be az örök dicsőség országába, ahol Isten lesz minden mindenekben.
A mai evangéliumi történetben négy ember csodálatos tettét látjuk, akik odavitték béna felebarátjukat az Úr Jézus lábai elé. Ez a tettük élő imádság volt, szavak nélküli könyörgés. Nem szóltak egy szót sem az Úr előtt, de tettük szívből fakadó könyörgés volt, amely tanúskodott az Úrba vetett őszinte hitükről és beteg embertársuk iránti nagy szeretetükről.
Szeretett testvérek! Legyen ilyen a mi imádságuk és együttérzésünk is! Nem elég csak az Úr elé állni és kérni őt, hogy tegye meg embertársunknak azt, amit nekünk kellene az ő nevében véghezvinnünk. Nem elég csak segítségül hívni őt, hiszen neki jogában áll megparancsolni nekünk: „Menj és valósítsd meg az irgalmasság, az igazság és a szeretet tetteit!” Erre a felelősségünkre mindig emlékeznünk kell, nem bújhatunk ki alóla.
Lehet, hogy vannak olyanok, akik nem értik, miért tekintett irgalmasan az Úr erre a bénára, hiszen nem szólt semmit, nem kérte őt, talán hite sem volt, miért gyógyította meg őt mások hite alapján. Világos, hogy társai hite nem egyszerűen hit volt, hanem élő imádság, az élő szeretet műve. A béna elnyerte barátai szeretetét, akik vették a fáradságot és vállalták a kockázatot, hogy Üdvözítőhöz vigyék.
Az imádságnak ilyen mindent átölelő jellegűvé kell válnia, magába kell foglalnia az élet egészét, és azt úgy kell Isten elé vinnünk, hogy közben az emberek között élünk és az emberek előtt állunk. Ha így imádkozunk, s ha így élünk, nem fognak szemrehányást tenni a keresztényeknek, hogy nagyok és erősek a szóban, de gyengék és erőtlenek a tettekben. Csak ekkor lehet elmondani, hogy az imádság szemlélődéssé változott tevékenyég, a tevékenység pedig imává változott cselekedet.
Ugye milyen komoly üzenetet közöl velünk ma is a társukat az Úr elé vivő emberek tette! Legyen egész életünk imádságos könyörgés és az irgalmasság lelki és testi cselekedeteinek magvalósulása. Ekkor szóbeli imánk nem puszta hang marad, hanem tevékenységünk része, tanúságtétel arról, hogy szívünket megérintette az együttérzés szelleme, megérintette a másik ember fájdalma, bánata. Az Úrhoz fordulva talán lesz bátorságunk azt mondana: „Uram a te szolgád vagyok, küldj engem, és műveld általam az irgalmasság műveit!”