„Az ünnep olyan különleges időszak, mikor a közösség a megszokottól eltérő módon viselkedik” – így szól a Magyar Néprajzi Lexikon meghatározása. Az ózdiak kezdeményezése nem szokatlan, de mégis egyedülálló.
Néhány hete az óvoda felé indultunk, és nagylányom észrevett néhány embert, akik éppen a szemetes konténerekben kutakodtak, a közlekedési lámpától nem messze. Eddig még nem találkozott ilyennel, de hát egy nagyvárosnak meg kell tapasztalnia mind a pozitív, mind a negatív oldalait.
Amíg a lámpánál várakoztunk, alkalom nyílt arra, hogy egy picit beszélgessünk azokról az emberekről, akik oly sokféle ok miatt valahogy kiszorultak a társadalom perifériájára. Ő kérdezett, és én nem tudtam minden kérdésére megnyugtató választ adni. Amikor kiszálltunk a kocsiból, ezt a karácsonyi dalt kezdte dúdolgatni magában: „nincsen, aki befogadja...”
Az emberek számtalanszor megtapasztalhatják, hogyan is válunk mi eszközzé Isten kezében, hányszor mi leszünk azok, akiken keresztül a segítség érkezhet más emberekhez, de gyakran csak átfolyik rajtunk az Isteni kegyelem. Valahogy ilyen csövekké váltunk mi, az Ózdi Parókia tagjai, akik elhatároztuk, hogy valamilyen módon segíteni szeretnénk egyházunk védőszentjének, Szent Miklósnak az ünnepén városunk nehéz helyzetben élő tagjain.
Néhány telefon, és kiderült, vannak, akik szívesen adakoznának egy jó cél érdekében. Vannak, akik szívesen elkészítenének egy szerény kis ajándékot, és vannak, akik szívesen fogadnák az elkészített adományokat. Mi egy meleg ebéddel készültünk, amelyet a rászorulók a nappali melegedőben fogyaszthattak el Ózdon.
Nem siettünk, többen félre téve az elintézni valókat vállalták, hogy eljönnek egy kicsit beszélgetni ezekkel az emberekkel, azokkal -valljuk be őszintén - akikkel talán eddig még a szemkontaktust is el akartuk kerülni. Így megismerkedhettünk „Miklós bácsival”, aki egy kezesség miatt került az utcára, „Piroska nénivel”, akinek bár gyermekei itt élnek a városban, de nem akar láb alatt lenni. Belepillanthattunk sok-sok emberi tragédiába, de kerestük a hit jelenlétét is ezeknek az embereknek az életében is. Előkerült egy már szétszakadt rózsafűzér, egy régi szentkép is, és talán felidéztünk egy-egy régi imádságot is.
„Nincsen, aki befogadja”, énekeljük majd karácsonyi énekünkben néhány nap múlva. De ha ezeket az embertársainkat fizikailag nem is tudjuk befogadni otthonunkba, életünkbe, mégis befogadhatjuk őket imádságainkba. Kérhetjük számukra az Isteni kegyelmet, amelynek segítségével megmaradhatnak embernek, Isten gyermekei között.