Telenkó Miklós visszaadta lelkét Teremtőjének. Szavai, munkája továbbra is köztünk marad.
Papi temetése 2017. január 20-án, pénteken 9.30-tól lesz Nyíregyházán a Jósavárosi templomban. A szertartást követően testét a Nyíregyházi Köztemető papi parcellájában helyezzük örök nyugalomra.
Telenkó Miklós 1961. április 12-én született Sátoraljaújhelyen, öt gyermekes papcsaládban. Gyermekkorát Filkeháza, Baskó és Abaújszántó parókiáin töltötte. Nem csak édesapja nevét, de hivatását is örökölte: 1991-ben maga is görögkatolikus pap lett. Házasságának első évében, első szolgálati helyén, Mikóházán érte a tragikus baleset, melynek következtében tolószékbe került. Feleségével, Szabó Irénnel együtt 1993-ban kerültek Sárospatakra.
Ebben az évben ismertem meg e nem mindennapi házaspárt. Miklós tolószéke első perctől természetes volt számomra, nem keltett különös érzést. Nem ez volt a fontos; sokkal inkább az a szenvedélyesség, amellyel a fiatalok felé fordult. Megtanított felismerni és megismerni a saját hangunkat, egymásban az azonosat és különbözőt, megmutatta a másikhoz fordulás értő és megértő mikéntjét, s a sokszor bonyolult emberi kapcsolatokhoz oly igen szükséges erő forrását. Miklós és Irén jelenléte kisebb csoda volt nekünk, tizenéveseknek, a körülöttük hirtelen kialakuló ifjúsági csoportban sugárzott szeretetteljes közvetlenségük. A gyakori játékokat és éjszakába nyúló beszélgetéseket mindannyian vártuk, és különleges becsben tartottuk – amennyire fontosak voltak számunkra ezek az alkalmak, olyannyira tápláló manapság az emlékük. De nem csak a helyi fiatalokat vonzotta útmutató egyénisége: a KÖZ (Keresztény Összejövetel Zemplén) programjaira az egész országból érkeztek Sárospatakra az Istent kereső fiatalok, az összejövetelek szellemisége sok barátságot, több szerelmet, házasságot érlelt. Az ifjúsági közösségen túl Miklós természetesen a felnőtteket sem hagyta egyedül; előbb a régi iskola épületében, majd 1997-től a kezdeményezésére épült kápolnában, közösségi házban találkoztak, imádkoztak a hívek. Szerteágazó cigánypasztorációs és karitatív tevékenysége során rendszeresen foglalkozott cigány fiatalokkal, Csibészklubot alakított a csellengő gyerekeknek, gyakran szervezett a rászorulók számára étel- és ruhaosztást.
A millennium évében saját tervei alapján felépíttette a kispataki haranglábat, a máriapócsi könnyező Istenszülő freskójának másolatával. A harangláb körüli nyári táborozások emlékét és a karácsonyi élő Betlehem meghitt hangulatát sokan őrizzük szívünkben. Élete során fontos szerepet töltött be Boldog Romzsa Tódor tisztelete, egyszülött fiát, Tódort is az ő pártfogásába ajánlotta. 2011-ben az ő aktivitásának köszönhetően jött létre a kispataki Romzsa Tódor emlékhely.
Felnőttként sem feledte soha, hogyan kell álmodni, ábrándozni, játszani. Játékosságával készült az esküvőnkre is azt kérte, válasszunk három szót, amiket majd ő felhasznál a prédikációjában. Nem hagytuk könnyű helyzetben, de vállalta a kihívást – azóta is emlegetjük: bükkfa, bélés, ránc…
Ábrándjain túl tapasztalataiból születtek a sok ember lelkét megérintő felnőttmeséi, melyeket a Zemplén Televízió is közvetített. Vissza-visszatérő álma volt egy híd építése, egy hídé, ami összeköt – pedig valójában ő maga volt a híd: Isten és ember között, s egyben szülők és gyermekek, nélkülözők és tehetősebbek, városok és tanyák népe, türelmesek és türelmetlenek között szintúgy. Puszta jelenlétével megszüntetett vitákat, évtizedes konfliktusokat.
Értékőrző és értékteremtő munkáját Magyar Örökség díjjal ismerték el 2014-ben, Sárospatak Város Önkormányzata értékteremtő és közösségépítő tevékenységét Pécsvárady Botond közéleti díjjal jutalmazta. 2016-ban, papságának 25. évfordulóján, a Miskolci Egyházmegye elismert papja lett.
Betegségének tünetei sokszor nehezítették életét, amelybe alkalomadtán nekünk is betekintést engedett, de amelyet igazi mélységében leginkább közeli hozzátartozói, segítői ismerhettek. Különösen az utóbbi két-három esztendő hagyta embert próbáló szenvedésben, 2014 karácsonyán már azt az angyalt várta, amelyik érte érkezik, aki elkíséri azon az úton, amit terhek nélkül, a saját lábán tehet meg.
Karácsony várakozásai közt még ott van gyermekkorunk nosztalgiája: a bennünk izguló csemete kíváncsi, vajon fehér karácsonyunk lesz-e. A templom fényein, hangjain, a karácsonyi vacsora illatain, ízein, az ajándékot bontó apró ujjak izgalmán túl mindig ott a vágy a hófedte tisztaság ígérete után.
Idén sem volt ez másképp, ám január 13-ig elkerült bennünket a fehérség. Ezen a napon sem hóesés várt ránk: angyaltollak fedték be a tájat, ajándékként, Miklósért.