Atanáz püspök gondolatai Krétai Szent András bűnbánati kánonja és a világjárvány kapcsán
Krétai Szent András sajátos helyzetben, sajátos módon értelmezte a Bibliát. A liturgikus szakemberek véleménye szerint ez, az ő személyes bűnbánatát tükröző kánon „annyira szépen és gyönyörűen folyik, hogy még a legkeményebb lelket is képes meglágyítani és a jó útra indítani, hogyha tényleg töredelmes szívvel és megfelelő figyelemmel végzik el”.
„Nincs olyan bűn vagy gonosz tett, melyet életemben el ne követtem volna, Üdvözítőm – imádkozik alázattal a krétai főpap – úgy, mint még soha senki más.”
Az ember lénye legmélyén Teremtőjéhez kötődik:
„Alkotóm, ki sárból formálva teremtettél engem, s testet, csontokat, lelket és életet adtál nekem, mint töredelmes bűnbánót, fogadj el engem, Megváltóm és Bírám!”
Az ilyen „sáraranyként” bemutatott embert már puszta létében is Isten Lelke, lehelete tarja fönn, Ő teszi élővé. S ez az ember Isten képére és hasonlóságára jött létre, és csak addig marad igazi ember, amíg ezt az ikonszerűségét megtartja, illetve kapcsolatainak rendszerében egészen töredékes módon a Szentháromsághoz fog hasonlítani.
„Tönkretettem képmásodat, Üdvözítőm, és feldúltam törvényedet. Egészen homályba borult bennem szépséged, és szenvedélyeim kioltották mécsesemet. Ám te könyörülj rajtam, és amint Dávid énekli: Add vissza nekem üdvözítésed örömét!”
Az elveszített Paradicsom iránti nosztalgia meghatározza a szorongó ember szépség iránti vágyát. Az ünneplésben, a szerelemben, a művészetben, az ősi vallások visszatérési vágyában semmi mást nem keres az emberiség, mint épp azt, amit a Biblia második és harmadik oldaláról ismerünk. Mert ez a paradicsom mégiscsak jelen marad az ember szívében. S Ádám esete annál inkább elrettentő példa, mert az Isten egész kinyilatkoztatását ismerő ember bűne még az övénél is sokkal nagyobb:
„Méltán lett száműzve Ádám a Paradicsomból, mert egyetlen parancsodat nem tartotta meg, Üdvözítőm. Rám pedig mekkora szenvedés vár, hisz életadó igéidet mindig elvetettem!”
A Nagy Kánon a mulandósággal együtt járó aggodalmunkat és szorongásunkat veszi kiindulópontnak, hiszen, ezáltal lehetünk figyelmesek a végcélra.
A bűn legfőbb megnyilvánulása Krétai Szent Andrásnál az önbálványozás, amit az egyházatyák általában önszeretetnek vagy egyszerűen önzésnek neveznek:
„Saját magam bálványává lettem, szenvedélyeimmel ártottam lelkemnek, mégis fogadj vissza engem, bűnbánót, és újíts meg a fölismerésben, Üdvözítőm, nehogy az ellenség zsákmánya és prédája legyek, s te magad könyörülj rajtam!”
Hiszen ezt az önistenítést követi a teljes elidegenedés, a harag és az agresszió minden formája.
Krétai Szent András allegorikusan értelmezi az itt szereplő fizikai erőszakot és a „testi” módon elkövetett tetteket, akárcsak teológus elődei közül sokan.
„Mint Káin, megátalkodott lelkem, a mindenség Teremtőjének undok tetteket mutattunk be, szennyes áldozatot és haszontalan életet hoztunk elébe, amik miatt ítéletet vontunk magunkra.”
Nagy bátorság kellene ahhoz, hogy a Szentírást magyarázó atyákhoz hasonlóan egy-egy nagy csapásért – akár csak lelki értelemben is – magunkra vállaljuk a felelősséget! Hiszen a Biblia szerint minden bűn minden büntetéssel összefügg.
„Magad nyitottad meg, lelkem, Isten haragjának özönét, és úgy árasztottad el egész testedet, tetteidet és életedet, mint egykor az özönvíz a földet, és a szabadulást nyújtó bárkán kívül maradtál.”
Mi lenne, ha a kánon eredeti szándéka szerint mi is tudomásul vennénk, hogy a bajba jutott emberiség története a mi történetünk, és a világtörténelem az én történetem, tehát azt lelkileg magamra is vonatkoztathatnám? Hogy magam is szánalmas helyzetbe jutottam, és kudarcokkal küszködöm?
„Közeleg a végóra, lelkem, közeleg, s te nem törődsz vele, s még nem is készülődsz rá; rövid az idő, kelj fel; a bíró már a küszöbön van. Életünk ideje olyan, mint az álom, s mint a virág, elenyészik; miért háborgunk tehát hiába?”
Idén Szent András bűnbánati kánonjának pontosan a közepén döbbentett meg egy rövid tropár. Így hangzik:
„Mózes keze meggyőz, lelkem, hogy Isten még a bélpoklos életet is fehérre tisztíthatja. Így tehát még akkor se ess kétségbe, hogyha elfertőződtél!”
A Bibliában nemegyszer szó van fertőzésről, a görög Zsoltároskönyvben már az első zsoltár 3. sora is a fertőzést okozókról szól. Mégis ez a két sor egy világjárvány idején reménysugár lehet sok aggódó embernek. Mindnyájunknak.
Gyógyítsd meg gyarló lelkem fekélyét, Üdvözítőm, egyetlen orvosom, önts sebeimre gyógyírként bort és olajat, a bűnbánat tetteit és a töredelmes könnyeket!
Ebben a helyzetben már csakis valaki isteni eredetű engesztelőnek lehet közbelépnie:
„Isten Báránya, ki elveszed a mindenség bűneit, vedd le rólam is a bűn súlyos bilincsét, és mint irgalmas, adj nekem bűnbocsánatot!”
Így hát már csak a „láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15), Krisztus nyithatta meg az új korszakot az üdvtörténetben, mert Ő maga a teremtés örök elve, s egyben „látható Képmásként” az elsőszülött lett a holtak közül.
Egyiptomi Mária élettörténete is bekerült e nap zsolozsmájába: valaki a bűn fertőjéből egyszerre megtér, és szeretetből egész életét vezeklésben, önmegtagadásban tölti el.
„A gonoszság örvényében vergődve a könyörületes Isten felé tártad kezedet, Mária, és ő mint Péternek, neked is emberszeretőleg segélykezet nyújtott, hogy a te megtérésedet mindenki kövesse.”
Mária az egyiptomi főváros, Alexandria egyik híres prostituáltja lehetett 17 éven át. Mindenféle kicsapongásban élt, és sok embert rántott a romlás mélyére. Egyszer, mikor puszta érdeklődésből sok zarándokkal együtt éppen Jeruzsálembe vetődött, ott a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepét tartották. Máriát azonban három-négy alkalommal is valami titokzatos erő nem engedte bejutni a templomba. Ezért töredelmes szívvel megígérte, hogy megváltoztatja életét. A földre leborulva forrón imádkozott, s az Istenszülőhöz fohászkodott, hogy fel tudjon hagyni addigi feslett életével. Erre a templom felé fordulva már könnyedén beléphetett oda. Miután lerótta hódolatát a Szent Kereszt előtt, ismerőseit otthagyva átkelt a Jordánon, s a sivatag túlsó, legelhagyottabb részébe vonult böjtölni és imádkozni. Negyvenkilenc esztendőn át vezekelt emberfölötti módon, kemény önmegtagadásban. Hosszú évtizedek múltán az öreg Zoszima nevű szerzetes talált rá az aszketikus életben megöregedett szentéletű asszonyra, akinek aztán el is mondta élettörténetét. Aztán megkérte a remetét arra, hogy még halála előtt a szent eucharisztiában is részesítse. Ez a következő év nagycsütörtökén meg is történt. Az azt követő évben pedig az öreg Zoszima már holtan találta a szentéletű asszonyt a földön fekve.
„Testben angyali életet élvén, Tisztaságos, valóban nagy kegyelmet találtál Istennél, hogy pártfogold előtte mindazokat, akik hittel tisztelnek téged. Ezért kérünk: szabadíts meg minket imáid által minden kísértéstől.”