"A járvány idején most is a föltámadott Jézus lelke pártfogol és támogat bennünket." - az alábbiakban Atanáz püspök húsvéti gondolatait adjuk közre.
Krisztus feltámadt!
Kedves Ünneplő Testvérek!
A tanítványok húsvét után egybegyűlve megkérdezték a feltámadott Jézustól: „Uram, vajon ez idő tájt állítod-e majd helyre Izrael országát?” Ahogyan akkor Jézus nem kötötte orrukra, .„hogy olyan időkről és alkalmakról tudjanak, melyeket saját hatalmával az Atya szabott meg”, most sem tudhatjuk ezt. De azért sejthetjük, hogy még nem ez az idei az a húsvét, amikor a végső helyreállítás megvalósul. Hiszen manapság sem gyülekezet, sem közösségi áldó himnuszok nem működnek. S mégis teljes bizonyossággal kiáltjuk: „Feltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott!”
Hogy értjük ezt akkor, amikor csaknem millióan a koronavírustól szenvednek, százezrek szörnyű kínok között vívják haláltusájukat, amikor már nem elég a koporsó és a sírhely, sokfelé tömegsírba dobják az elhunytakat?! Mit is értünk ma azon, hogy „Krisztus feltámadt halottaiból, legyőzte halálával a halált”? És hogy „a sírban lévőknek életet ajándékozott”?
Hiszünk a feltámadt Krisztus szabadító erejében és megváltó kegyelmében, mellyel megszabadította és ma is megszabadítja „azokat, akiket a halál félelme … rabszolgaságban tartott.” (Zsid 2,14-15)
Szent Atanáz számtalanszor kényszerült arra, hogy száműzetésből távolról, húsvéti leveleiben köszöntse híveit. Ezekben Krisztusra irányítja minden hívének figyelmét: „Járuljunk Hozzá, hiszen Ő maga az ünnep; mert a mi pászkánk, Krisztus már leöletett érettünk.” Szent Pál első korintusi levelének sokatmondó versére hivatkozott: „A mi pászkánk, Krisztus érettünk lett föláldozva” (5,9) „Mivel pedig idelent a földön már megkaptuk az örök boldogság előízét, s az Úr velünk van az idők végezetéig, a tökéletes ünnepet már a mennyekben fogjuk ünnepelni.” – tette hozzá a híveit biztató alexandriai főpásztor. Később ezt tekintette a húsvét lényegének: „A mi pászkánk, Krisztus már leöletett érettünk, hogy áldozattá legyen mindenkiért, és hogy mi, akik az igazság igéivel táplálkozunk, elnyerhessük majd a mennyei örömet a szentekkel együtt.”
Nagyszombati zsolozsmánk végén olvastuk fel Ezekiel próféta jövendölését, akit Úr Lelke kivezetett egy csatatér közepére, mely tele volt emberi csontokkal. Körülvitte ott mindenfelé; igen sok csont volt szerte a mezőn, és teljesen ki voltak száradva. A helyzet ijesztő módon hasonlított a nyugat-európai vagy new-yorki tömegsírokéra. Azt mondta Ezekielnek: Prófétálj ezekről a csontokról, és mondjad nekik: „Ti száraz csontok, halljátok meg az Úr igéjét! Így szól az Úr Isten a csontokhoz: íme, én megadom nektek az élet leheletét, hogy életre keljetek! És izmokat adok reátok, húst növesztek rajtatok, bőrrel vonlak be, és lelket adok nektek, hogy éljetek, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr!” Erre Ezekiel jövendölt az elrendelt szavakkal, és miközben prófétált, moraj támadt, és a csontok egymáshoz közeledtek. És a próféta azt látta, hogy ín és hús került rájuk, és bőr vonta be azokat, de lelkük nem volt. Majd pedig az Úr Isten parancsára előhívta az éltető Lelket, hogy a megholtak új életre keljenek. Erre beléjük szállt a Lélek, és életre keltek; és talpra álltak, mint valami nagy sereg. Az Úr pedig ezt a magyarázatot mondta neki: Emberfia, ezek a csontok Izrael egész házanépe. Ők azt mondják: „Kiszáradtak csontjaink, elveszett a reménységünk, szétestünk!” Azért jövendölve mondjad nekik: „Így szól az Úr Isten: íme, én megnyitottam sírhantjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem... Belétek oltom lelkemet, és életre keltek.” (Ez 37)
A próféciákon keresztül Isten ígéretet tett a megújulásra. A vecsernyéken ismételt 103. zsoltárunkban is: „ha megnyitod kezedet, mindnyájan betelnek jóságoddal. De ha elfordítod arcodat, megrendülnek, ha megvonod leheletüket, kimúlnak és a porba visszatérnek. Ám ha kiárasztod Lelkedet, életre kelnek, és megújítod a föld színét.”
Súlyos járvány idején most is a föltámadott Jézus Lelke pártfogol és támogat bennünket. Először is az Ő jóvoltából tudatosodik bennünk a saját gyengeségünk, hogy az életünk nem csak a mi döntéseinktől és cselekedeteinktől függ. A Föltámadott segítségével most már reményteljesen éljük meg, hogy az emberiség része a világmindenségnek. Ezért világraszóló az örömünk: „Ma mindenek betelnek világossággal, az egek, a föld és az alvilág…”
„Ez a nap melyet az Úr szerzett, örvendezzünk és vigadjunk azon!” Ismerjük föl, hogy Krisztus most is örvendező erőt küld nekünk!
Szent Atanáz nagyon szépen fogalmazta meg Krisztus győzelmét a halál fölött: „Annak, hogy a halál romba dőlt és … valóban meghalt, annak nyilvánvaló bizonyítéka, hogy Krisztus minden tanítványa megveti, harcba szállt vele, már nem félnek tőle, hanem Krisztus hitében és a kereszt jelében eltapossák, mint hullát. Hajdan, az Üdvözítő isteni látogatása előtt mindenki megsiratta a halottakat, mint hogyha elvesztek volna. Amint azonban az Üdvözítő feltámasztotta testét, már nem félelmetes a halál, és mindaz, aki Krisztusban hisz, semmibe veszi, inkább vállalja a halált, semmint hogy megtagadja Krisztus hitét. Biztosak ugyanis abban, hogy a holtak nem semmisülnek meg, hanem élnek, s a feltámadás által romolhatatlanokká válnak. Egyedül a sátán, aki korábban gonoszul a halállal ijesztgetett, maradt valójában halott, amikor a halál fájdalmai megszűntek (ApCsel 2,24). És szintén ennek jele, hogy mielőtt az emberek Krisztusban hinnének, félelmetesnek látják a halált, meghunyászkodnak előtte, de amikor eljutnak Krisztus hitére és tanítására, oly mértékben megvetik, hogy önként vállalják, és az Üdvözítő feltámadásának tanúivá válnak, amely győzelmet aratott fölötte. Miután az Üdvözítő a kereszten legyőzte és megszégyenítette a halált, megkötötte kezét-lábát, így mindenki, aki Krisztusban jár-kel, letapossa, és Krisztus mellett tanúságot téve megcsúfolja a halált, és amikor kineveti, az ellene fent írtakat idézi: Halál, hol a te győzelmed, hol a te fullánkod? Nem elég bizonyíték ez talán a halál gyöngeségére? Nem bizonyítja eléggé, hogy az Üdvözítő legyőzte, amikor a keresztény fiúk és lányok megvetik ezt az életet és készek meghalni?”
Testvérek! „A mi pászkánk Krisztus”! Az idén ez félreérthetetlen: nem sonka, nem birka, nem bárány a húsvét, nem is locsolódás, hanem „a mi pászkánk Krisztus”. Aki erőt ad a szíriai üldözötteknek és a járvány által megpróbált embertársainknak és orvosaiknak, ápolóiknak is. Most kinek-kinek otthonában, magának kell fölkeresnie és megtalálnia a Föltámadottat. Most családonként is szembesülhetünk azzal, hogy mit jelent a mi konkrét életünkben az elhengerített kő, az üres sír és a „mi pászkánk Krisztus”. Rajtunk múlik, imaéletünkön, a magunk erőfeszítésein, hogy találkozunk-e a Föltámadottal. Máskor a templom, a szentségek, az énekek, az ünneplő társak mind segítenek, hogy átélhessük ezt az átalakulást. Most kivételesen nem lehet pászkaszentelés, csak otthoni megáldás.
A zsoltáros szavával „Istenben bízunk, nem félünk”. Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg. „A mi pászkánk, Krisztus érettünk lett föláldozva. Ünnepeljünk tehát, de ne régi kovásszal, … hanem egyenes lélekkel és az igazság kovásztalan kenyerével!”
Annak idején Jézus tanítványai néhány évtized alatt lelkileg megújították a világot, s ahová csak eljutottak, nyomukban mindenfelé Isten Országának vetése sarjadt ki. S ahogyan Alexandria sokszor száműzött püspöke nem feledkezett el az éhezők táplálásáról, én is biztatok mindenkit: a szent húsvéti időszakban „emlékezünk meg a szegényekről”, hiszen ilyen áldozatok kedvesek Isten előtt… Így gyűjti egybe Isten újra az ő választottait. A feltámadáskor Isten helyreállította népét, de nem evilági országként. Erről zengtük énekünket: „Ó valóban nagy és legszentebb Pászka, Krisztus! Ó, Bölcsesség, Istennek Igéje és Erősség, add, hogy benned igazabban részesüljünk a te országod nem alkonyodó napján!”