Szilágyi István három évtizede kántor az ózdi templomban
Szilágyi Istvánt hamarosan felolvasóvá avatja Atanáz püspök. A harminc, templomban töltött évéről beszélgettünk.
A hetvenes években, Ózdon, egy templomba járó fiú – akár nehezítő körülmények is lehetnének …
Szabolcsból jöttek a szüleim, - apám kovácsként került a kohászati művekhez dolgozni - ők vittek templomba. Nálunk mindennapos lét volt a templomba járás, nem csak ünnepnapokon. Obbágy Miklós atya mellett lettem ministráns, az oltár mellett is énekeltem már, sőt zene tagozatos iskolába jártam itt, Ózdon. Kisgyerekként azért ezt nem volt könnyű felvállalni és megélni, hogy míg a társaim mentek focizni, szórakozni, addig én a templomba mentem, aztán ott maradtam hittanon. Hát, nem sok követőm lett abból az iskolai osztályból.
Amikor nagyobb lettem, Miklós atya javaslatára ültem oda Vera tisztelendő asszony mellé figyelni, bekapcsolódni az éneklésbe. Így kezdődött; figyeltem, és próbáltam a „kulisszatitkokat” ellesni tőle. Később néha már felváltottam őt, amikor valamiért nem tudott egy-egy szertartásra jönni. Aztán Hajdúdorogon „hivatalosan” is tanultam a kántorkodást, Fülöp atya volt a tanárom. Végül a Szent Atanáz Hittudományi Főiskolán szereztem hittanár-nevelőtanár diplomát.
Ennyi év után is van még mit tanulni?
Hogyne lenne. Különösen a ritkábban végzett szertatások dallamainál, például a böjti szertartások esetében, vagy a bolgár dallamoknál. Efráta háza - ebben én is bejelölgetem a hajlításokat.
A vecsernye a kedvenc szertartásom, ha ezt így lehet mondani, éppen a dallamvilága miatt. A liturgia az megszokott, már-már "egyforma", kivéve persze a tropárt, a kontákot. A vecsernye pedig mindig más; hétköznap vagy ünnepnap is más-más, illetve a nyolc hang dallamai is keverednek. Ezt persze a hívek nem szeretik, mert „mindig máshová kell lapozni”. Itt a hívek is igyekeznek becsatlakozni az éneklésbe, csak sokan bátortalanok. Az persze igaz, hogy kell a kiálláshoz némi bátorság is.
Főleg a liturgián énekelt dallamok között akad két-három olyan, ami helyi sajátosságokat őriz. Éppen Kaulics atya szolgálata idején merült föl a kérdés, hogy hagyjuk-e meg ezeket a sajátosságokat, vagy térjünk inkább át az egységes liturgikus dallamokhoz, de inkább megőriztük. Például, a második antifónát záró Dicsőség az Atyának éneklésében is van egy kis különbség.
Hivatás vagy munka?
Szolgálat és hivatás, ráadásul egy nagyon szép hivatás. Kétszeresen imádkozik, aki énekel, szoktuk mondani. De kell hozzá adottság; hang és fül, valamint elhivatottság. Kell hozzá a családi támogatás, vagy megértés. Időnként nekik is alkalmazkodniuk kell a templomi szolgálatom idejéhez. Például az ünnepnapok otthoni menetét a szertartások rendje határozza meg, de ez nálunk már természetes. Az is elengedhetetlen, hogy legyen összhang a pap és kántor között. Ha valamelyikünk véletlenül „kizökken”, akkor sem állhat meg a szertartás. Igen, előfordult, hogy a parókus mást intonált, vagy a hívek engem „vittek el”. De ha figyelünk egymásra, akkor vissza tudunk térni a „jó dallamra”.