Másfél napos, lelkigyakorlattal összefűzött zarándoklatra várták Máriapócsra a keresztény cigány közösségeket szeptember 16-17-én.
Idén a Nyíregyházi Egyházmegye fogadta házigazdaként a Máriapócsra érkező cigány közösségeket vagy a cigánypasztorációban tevékenykedő testvéreket és szolgálattevőket az egész ország területéről. Szeptember 16-án délután Szabó Tamás atya, pasztorális helynök kezdte az elmélkedéseket, s Máriát állította a csaknem ötven főből álló hallgatóság figyelme elé. Máriát, akiről Erzsébet így szól: áldott vagy te az asszonyok között.
De pontosan mit is jelent az ő áldottsága – tette fel a kérdést. Az Evangéliumból kiderül, hogy nem azt, amit ma sikernek, gazdagságnak, áldott létnek gondolunk – a szó materiális értelmében. Mindaz, amit a Szűzanyának életében meg kell élnie nem más, mint folyamatos nehézségek, társadalomból való kivetettség.
Mária életének egyes állomásait vizsgálva saját életszituációinkra, nehézségeinkre, kivetettségünkre is ráébredünk. S az Istenszülő magatartása példát ad arra is, mit kell tennünk, amikor mi magunk is ezeket a tapasztaljuk. Ő élete minden nehézségében elkezd imádkozni, s az imájában hálát ad.
Az „adjatok hálát az Úrnak” felszólítást – s egyáltalán a hálaadás fontosságát a Szentírásban több mint hatszázszor olvashatjuk. Tamás atya épp ezért a hálaadás jelentőségéről is beszélt.
A Szűzanya ezt mondja Erzsébetnek önmagáról: „boldognak hirdet engem minden nemzedék” – de milyen is az ő boldogsága? Nem anyagi javaktól függő. „Bármerre is vezessen életünk útja, bármily gondok közé, Mária már biztosan járt arra” – mondta az atya. Elmélkedésében a boldogság forrására igyekezett rávezetni a hallgatókat: hogy szeressünk, s szeressenek – de ne csak önmagunkat, embertársainkat, hanem az Istent is.
Azzal bocsátotta útjára a jelenlévő közösségeket, az egyes cigány közösségek képviselőit, hogy áldottságuk tudatát és boldogságuk mibenlétét erősítette meg: „áldott vagy te, mert az Istennek terve van veled, s visszatérve közösségeidbe kovász, a föld sója vagy fény lehetsz, s boldog vagy, mert az Isten szeret, s te szeretheted – magadon és társaidon kívül – Őt is.”
Az elmélkedések után vecsernyével folytatódott az este a kegytemplomban, majd a vacsorát követően az Akathisztosz imádságban újra az Istenszülőre tekintettek – sokszor ismételve a kórus szavait: „Üdvözlégy, Istennek szeplőtelen Jegyese!”
Az esti szertartásokra még többen bekapcsolódtak; az egyházmegye főpásztora, Szocska A. Ábel nyíregyházi megyéspüspök atya is megérkezett, s együtt imádkozott a hívekkel.
A kötött templomi imák után az udvaron tábortűz körül folyt az énekszó, dicsőítő énekek és gitárszó kíséretében.
A szombat délután során a közösségeket kísérő atyák, Szikora Ede Szabolcs, Kerezsi János, Lakatos Győző és Magyar László atyák a hívek szolgálatára álltak a gyónás szentségének kiszolgáltatásában, s ezt a szolgálatot másnap még többen végezték a kegytemplom körüli gyóntatófolyosón.
Vasárnap a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepéhez kötődő búcsúi liturgiára az előző nap látogatóinak sokszorosa gyűlt össze a tábori oltár előtti téren, mely immár félig fedve – védelmet adva a naptól és az esőtől is – várta a zarándokokat. A zarándokokat, akik a környékről, helyi vagy igen távoli településekről érkeztek (többek között Hodászról – a hodászi közösséghez és egykori vezetőjükhöz, Sója Miklós atyához köthető, hogy a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén cigány közösségek ide zarándokolnak Máriapócsra –, Nagykaposról, Királyhelmecről, Tállyáról, Mezőszemeréről, Mikepércsről, Rakacáról, Budapestről, Hajdúdorogról, Debrecenből, Nyíregyházáról).
Volt olyan is, aki ötödmagával gyalogosan indult el hajnalban, hogy 35 km után megérkezhessen a szertartásra.
Az ünnepi Szent Liturgia előtt tanúságtétel hangzott el: Fürtösné Kanalas Brigitta mondta el élettörténetét, s hogy hogyan találta meg őt Isten a családi válságában, s hogyan kapcsolódott ő maga az Istenhez. Tanúságtételét többek között Nagy Zoltán, a Nyíregyházi Egyházmegye cigánypasztorációs megbízottja, a hétvégi események egyik főszervezője is megköszönte Brigittának.
A magyar és cigány nyelven bemutatott liturgiára a főpásztor tíz áldozópapból, két diakónusból és az asszisztenciából álló – az ünnepen előírt böjti-bíborszín liturgikus öltözékű – menet végén vonult be. Ábel atya a prédikációjában is a kereszthez kapcsolódott.
Gondolatai szemléltetésére egyik kezében felmutatott egy díszesen megmunkált kerámiakeresztet, másik kezében a földből-agyagból készített kereszt alapanyagát tartotta.
Mint mester kezében a föld, az agyag, melyből a művelet végén csodálatos kereszt válik: ezt a képet bontotta ki az ember – legyen az cigány vagy magyar testvér – életére vonatkoztatva. A kereszt fényében reflektált önmagunkra.
A mester a földből kiemelt anyagot megtisztítja, gyúrja, átdolgozza, tervez vele, formálja, színt ad neki, tűzben égeti, csak ezek után lesz kész a gyönyörű kereszt, melyet kézbe foghatunk.
„Ha azt akarjuk, hogy sokat szenvedett cigány testvéreink vagy nehéz sorban lévő magyar testvéreink élete valamilyen formában megdicsőüljön, megszépüljön: hogy keresztjeink ragyogjanak, akkor mindannyiunknak ezen a hosszú folyamaton kell keresztülmennünk” – mondta Ábel püspök.
„Emberi természetünk ilyen: szabadulni akarunk a kereszttől, de ahhoz, hogy az életünkben a szenvedés megszépüljön, hagynunk kell, hogy a mindenható Isten, az Igazi Mester mint Agyagkészítő kezébe vegye földi életünket, és hagynunk kell, hogy kiemelje abból a környezetből, melyben korábban volt” – a bűnbánat szentségével megtisztíthatja azt, hagynunk kell, hogy tervezzen velünk, – folytatta a metaforát, melyet Jeremiás könyvében is olvashatunk. Sokszor érezzük, hogy felemészt, megéget, ami körülvesz minket, s eljön a pillanat, amikor változtatnunk kell.
„Aztán érezzük az életünkben az Istennek az érintő, simogató szeretetét, amikor színekkel, formákkal tölti be az életünket. De még ezek után is jöhetnek megpróbáltatások. Ezek javunkra válhatnak az Isten kezében – vigasztalt a püspök, – hiszen a nehézség alázatra neveli az embert.”
Az üdvösségben, az örökkévalóságban ragyog fel igazán életünk. Hagyjuk, hogy az Úristen a mi életünket is formálja, még ha ez nehézség és megpróbáltatás által történik is.
S ha formázás közben az edény nem sikerült úgy, ahogy a mester szerette volna, nem dobja ki mint selejtet. Az Úristen újra és újra lehetőséget ad nekünk.
„Mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti, cigány és magyar testvérek az én kezemben! Mondja az Úr” – biztatott a Szentírás szavait használva.
Mert az Úristennek van hatalma felemelni, van ereje vigasztani. És amikor úgy érezzük, hogy az életünk gyönyörű, szép és a ragyogó, akkor vigyázzunk, nehogy elbízzunk magunkat, hiszen egy pillanat alatt meg is tudja semmisíteni, ahogy a törékeny porcelánedény eltörhet – zárta gondolatait Szocska Ábel megyéspüspök.
Akik valamely akadályoztató életszituáció miatt az Eucharisztiában nem is, de szentségi áldásban részesülhettek.
A záró áldás előtt a három görögkatolikus egyházmegyének a cigánypasztorációban tevékenykedő, kiemelkedő és áldozatos munkát végző segítőjét tüntették ki.
A Hajdúdorogi Főegyházmegye kitüntetését Terdik János pasztorális helynök atya adta át Nuszer Krisztiánnak; a Miskolci Egyházmegyéből Kárász Ferencet találták méltónak a kitüntetésre, oklevelét Balogh Győző cigánypasztorációs referens atya adta át. A Nyíregyházi Egyházmegye egy civilt és egy klerikust emelt ki munkájának megbecsüléseként: Kerezsi János kántorjánosi parókus atyát, aki ezüst mellkeresztet kapott főpásztorától, valamint Varga Barnát, aki azt a díszes keresztet kapta meg, melyet a prédikáció alatt is felmutatott a hierarcha.
A szolgálattevők kivonulásakor Ábel atya szenteltvízzel hintette meg a híveket.
Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye