Közel fél éves munka gyümölcsét áldotta meg Atanáz püspök Perecsén szeptember 5-én. A templom belsőjét újították föl, valamint új oltárt is állítottak a parányi faluban.
Piciny, de nem elfeledett település Perecse a Cserehát északi részén, a magyar-szlovák határ mellett. „Isten háta mögött élünk”- sóhajtanak föl sokan. „De ez így nem igaz!” – felelte rá Atanáz püspök. „Éppen a Jóisten kezeskedik afelől, hogy nem feledkezik meg az ittlévőkről. Az újonnan fölszentelt oltár Isten jelenlétét jelképezi. Görögkatolikus egyházunk hite szerint az oltár maga Krisztus, és a Szent Eucharisztia itt, ezen az oltáron is, ugyanúgy megvalósul.”
„Tudom, hogy nehéz az élet itt, a határ mentén, és nehéz volt már évtizedekkel ezelőtt is. De tudom, hogy az Istennek gondja van az itteni emberekre is. Isten megáldotta akkori fáradozásukat, és megáldja mai kitartásukat is. „Velünk az Isten!” – ezt ünnepeljük a mai oltárszenteléskor, templommegáldáskor, és kell, hogy ez az érzés maradandó legyen bennünk.” – buzdította az elszármazottakkal bővült helybeli hallgatóságot Atanáz püspök.
Szeptember 5-én katolikus egyházunk Zakariásnak, Keresztelő Szent János édesapjának állít emléket. Néhány nappal később, szeptember 8., Joachim és Anna gyermekének, az Istenszülő Szűz Anya születésének ünnepe. A két ünnep üzenetét foglalta össze Atanáz püspök a perecsei templom megáldásán mondott homíliában.
Szent Lukács evangéliumából ismerjük meg Zakariás és Erzsébet történetét. Zakariás az oltáránál egyedül imádkozott és egyszerre találkozott az Úr Angyalával. „Mert az Úr meghallgatta ennek az öreg korában is gyermektelen embernek az imáját, aki hittel ajánlotta föl a tömjént, az illatáldozatot maga és az egész nép bűneiért. Az idős házaspár, Zakariás és Erzsébet, szégyenkeztek, hogy öreg korukban sem volt gyermekük. Szégyenkeztek akár csak Joachim és Anna, vagy az a másik, korábbi Anna, aki annak idején Sámuel prófétát foganta már-már reménytelenségben. Aki az Isten ajándékát várja, aki hisz a minden emberi lehetőséget felülmúló Istenben, az nem törődik mások bírálatával, hanem imádkozik az Úr oltáránál, és megjelent az Úr Angyala; megmutatja Isten jelenlét, hogy Isten nem feledkezett meg sem erről az öreg emberről, sem az idős házaspárról, sem az őt újra meg újra a templom előtt kérlelő népről.” – hangzott el a homíliában.
Később Izajás prófétát idézte a miskolci püspök. A próféta beszámol arról, hogy annak idején nem csak gyermektelen házaspárok, hanem maga a választott nép is fel-felnyögött, hogy megfeledkezett róluk az Isten. A próféta által azt üzente a kinyilatkoztató Isten: „Megfeledkezhetik-e csecsemőjéről az asszony, nem könyörül-e méhe magzatán? Még ha az meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad!” (Iz 49, 15)
Atanáz püspök a fenti idézethez kapcsolta a következő gondolatokat is: „Isten úgy, ahogy a próféta által kinyilatkoztatta, most is, ezekben a napokban is jelét adja, hogy nem feledkezik meg az ő népéről. Itt, e megújított templombelsőt látva, a templom- és oltárszentelés órájában érezhetjük ennek a gondoskodásnak a jelét. Isten velünk van, és ha odafigyelünk az illatáldozatra, és az annál sokkal nagyobb vérontás nélküli áldozatra, mely Isten Egyszülött Fiáé, a mi Urunk Jézus Krisztusé, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nem az Isten háta mögött, hanem Isten színe előtt imádkozunk, és imádságunk meghallgatásra talál. Isten arca, Isten színe előtt fohászkodhat az itteni nép, és kell, hogy ezt bizalommal tegye, mert Isten a benne hívőket, a benne bízókat hallgatja meg, és halmozza el kegyelmével, ajándékaival.”
„Szent Zakariás próféta napján, aztán pedig az Istenszülő Szűz Anya születésének ünnepén, Joachim és Anna ünnepén, szinte egyfolytában arra emlékezünk, azt ünnepeljük, hogy Istennek gondja van azokra is, akik ilyen érzésekkel küzdenek. Csak higgyünk benne, csak kapaszkodjunk Őbelé, és akkor Ő meghallgat és megsegít bennünket.”
„Békével távozzunk!” – hangzik el a liturgia utolsó imáiban. Ehhez fűzte biztató szavait a főpásztor a homília végén: „Vigyük magunkkal ennek a csodaszép templombelsőnek a békéjét, Isten jelenlétének a nyugalmát környezetünkbe. Vigyük magunkkal azt a bizonyosságot, hogy ott az oltárnál velünk szolgál az Úr Angyala, hogy Istennek kisebb-nagyobb gondjainkról is tudomása van, és hogy megáldja az őt áldókat, megszenteli azokat, akik ’háza ékességét szeretik’.”
Példátlan az az összefogás, amivel a perecsei templom megújult a Miskolci Egyházmegye, a helyi közösség, a környékbeli települések és az elszármazottak adományaiból. Bár a településen élők száma csekély, az innen elszármazottak magukénak érzik a templomot, a települést, szívesen látogatnak vissza és támogatják azt. „Az elmúlt hónapokban nem volt olyan hét, amikor ne érkezett volna adomány” – mondta Varga Csaba helyettes lelkész.
Perecse bár már a tatárjárás idején lakott terület volt, mégis - a történelem tanúsága szerint - virágkorát a 19. században élte. Sajnos mára már az elnéptelenedés jelei mutatkoznak meg itt. A hely, a táj azonban páratlan szépségű, azon kevés falvak egyike, ahol a falu szerkezete eredeti állapotában maradt meg. Egyetlen, görögkatolikus templomát 1948-ban építették. A templom padlózata több helyen elkorhadt, a falak festése málladozott, baldachinos oltára igencsak viseletessé vált. Ezeket újították most föl, s a szentelő püspök az új oltárban Boldog Gojdics Pál vértanú püspök csontereklyéjét helyezte el.