1967 óta húsvét hatodik vasárnapja a katolikus tömegtájékoztatás világnapja. Ferenc pápa az 51. világnapra írt üzenetének témája: „Ne félj hát, mert veled vagyok!” (Iz 43,5) A reményt és a bizalmat kommunikálni korunkban.
Ferenc pápa üzenetében arra szeretne buzdítani mindenkit, hogy építő módon kommunikáljon és arra hív mindenkit, hogy úgy beszéljen korunk embereihez, hogy elbeszélését az „jó hír” logikája járja át.
Idézet a papi levélből:
A jó hír
Az ember élete nem csupán személytelen történések krónikája, hanem olyan történeté, amely arra vár, hogy egy olyan értelmezési kulcsot válasszanak az elbeszéléséhez, amely képes kiválogatni és összegyűjteni a legfontosabb adatokat. A valóságnak önmagában nincs egyértelmű jelentése. Minden attól függ, milyen tekintettel fordulunk felé, milyen „szemüvegen” keresztül akarjuk nézni: ha lencsét váltunk, a valóság is másnak tűnik. Honnan indulhatunk hát el ahhoz, hogy megfelelő „szemüveggel” olvassuk a valóságot?
Számunkra, keresztények számára a valóság megértéséhez megfelelő szemüveg nem lehet más, mint a jó hír, kiindulva magától a Jó Hírtől (az olasz nyelvben a Jó Hír az evangéliumot jelenti): „Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliuma” (Mk 1,1). Márk evangélista ezekkel a szavakkal kezdi elbeszélését, a „jó hír” hirdetésével, amelynek köze van Jézushoz, de több mint egy információ Jézusról, inkább az örömhír, ami maga Jézus. Az evangélium lapjait olvasva felfedezzük, hogy a mű címe valóban megfelel a tartalmának, és legfőképpen azt, hogy ez a tartalom maga Jézus személye.
Ez a jó hír, ami maga Jézus, nem azért jó, mert nincs benne szenvedés, hanem azért, mert a szenvedést is nagyobb távlatban éli meg, szerves része az Atya és az emberiség iránti szeretetének. Krisztusban Isten szolidárissá vált minden emberi helyzettel, kinyilatkoztatta nekünk, hogy nem vagyunk egyedül, mert van egy Atyánk, aki soha nem feledkezhet meg gyermekeiről. „Ne félj hát, mert veled vagyok!” (Iz 43,5): egy olyan Isten vigasztaló szava ez, aki öröktől fogva részesévé válik népe történelmének. Szeretett Fiában Istennek ez az ígérete – „veled vagyok” – odáig megy, hogy magára veszi minden gyengeségünket, egészen addig, hogy a mi halálunkkal hal meg. Őbenne a sötétség és a halál is a Fénnyel és az Élettel való egyesülés helyévé válik. Így születik meg a mindenki számára elérhető remény éppen azon a helyen, ahol az élet ismeri a bukás keserűségét. Egy olyan remény ez, amely nem csal meg, mert kiáradt szívünkbe az Isten szeretete (vö.: Róm 5,5) és új élet sarjad belőle, ahogyan a növény kinő a lehullott magból. Ennek fényében a világ történelmének minden új drámája egy lehetséges jó hír színterévé válik, attól a pillanattól kezdve, hogy a szeretet mindig utat talál a felebarát felé, és olyan szíveket ébreszt, amelyek képesek megrendülni, olyan arcokat, amelyek képesek nem elcsüggedni, olyan kezeket, amelyek készek arra, hogy építsenek.
(…)
Aki hittel engedi, hogy a Szentlélek vezesse, képessé válik arra, hogy minden történésben megkülönböztesse azt, ami Isten és az emberiség között történik, felismerve, hogy e világ drámai színterén Ő maga alkotja meg az üdvtörténet eseményeinek szövetét. A szál, amellyel szövi e szent történetet, a remény, és a szövőmunkás nem más, mint a Vigasztaló Szentlélek. A remény az erények között a leginkább alázatos erény, mert ott marad elrejtve az élet sebeiben, de hasonlít a kovászhoz, amely megkeleszti az egész tésztát. Mi azzal tápláljuk, ha mindig újra elolvassuk az örömhírt, azt az evangéliumot, amelyet sok kiadásban „újranyomtattak” a szentek életében, akik olyan férfiak és nők, akik Isten szeretetének ikonjává váltak. Ma is a Szentlélek veti el bennünk az Isten országa utáni vágyat, sok élő „csatornán” keresztül, olyan embereken keresztül, akik engedik, hogy az örömhír vezesse őket a történelem drámája közepette, és olyanok, mint világítótornyok ennek a világnak az éjszakájában, amelyek megvilágítják az útirányt és megnyitják a bizalom és a remény új ösvényeit.