Fülöp metropolita pünkösdi buzdítása.
A mi Urunk Jézus Krisztus így biztatta a hozzá annyira ragaszkodó tanítványokat: „Jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok” (Jn 16,7).
Milyen furcsa vigasz lehetett ez számukra? Jézust már ismerték – legalábbis úgy gondolták, hogy ismerik –, de erről a Vigasztalóról ekkor még nem tudnak semmit. Mire gondolhattak, amikor azt hallották, hogy Jézus elmegy, és elküldi a Vigasztalót? Persze, ekkor még Jézust sem ismerték igazán, nem tudták ki ő. Ezért is szólították így a föltámadás után hazatérő tanítványok: „Te vagy egyedüli idegen…” (Lk 24,19). Idegennek tartották, mert nem tudta, mi történt Jeruzsálemben ezekben a napokban! Holott ő volt az egyetlen, aki valójában tudta, hogy mi is történt ott ezekben a napokban. Csak ők nem tudták, nem értették, s ezért tűnt nekik Jézus idegennek. Ha tudták volna, azonnal a lába elé borulnak. De ekkor még a szemüket homály borította, nem ismerték föl a Föltámadottat. Majd csak a kenyértörésben. Akkor azonban visszagondoltak: „Ugye, lángolt a szívünk, mikor útközben beszélt hozzánk és kifejtette az Írásokat” (Lk 24,32).
Tehát még ezt a Jézust is alig ismerték. De a Lélekről, akiről beszélt nekik, hogy jobb, ha ő jön el hozzájuk, végképp semmit. Pontosan ezért volt rá szükségük. Mert ekkor még nem értették az Írásokat. Erre a Lélekre volt szükségük, hogy megértsék, ki is volt velük. Ő juttatta eszükbe a tanításait, ő értette meg velük mindazt, amit mondott nekik. Erre a Lélekre volt szükségük, hogy fölfogják a csodákat. Lám, még a csodák befogadásához is a Lélekre van szükség, hiszen voltak, akik hiába látták a csodát, mégsem hittek (vö. ApCsel 4,16). A Lélek nélkül vagy meg sem látják a csodát, vagy nem látják be, hogy csodát látnak. A csoda és annak befogadása is a Lélek munkája.
„Jobb nektek, ha én elmegyek” – mondja Jézus. Mert elmenetelével sem hagyta őket magukra. Úgy távozott el tőlük, hogy velük maradt. Lelke által maradt velük – és velünk – minden nap a világ végezetéig. De ahhoz, hogy ezt belássák, hogy a velük maradást, Jézus állandó jelenlétét fölfogják, ehhöz a Lélekre van szükségük. Ezért jobb nekik, jobb nekünk, hogy Jézus fölment a mennybe, és újra az Atya Isten jobbjára ült, mert így teljesedik be az Atya akarata, amelynek része ez is, hogy Krisztus föltámadása és mennybemenetele után eljöjjön hozzánk a Lélek.
Ez ugyanaz az örömhirdetés, mint amikor Jézus érkezett a földre. Sőt, most kezdődik csak el igazán az örömhirdetés, az evangelizáció. Akkor az angyal szavára a Szűz méhében megtestesült a második isteni személy, itt a tanulatlan apostol szavára több mint háromezer ember szívében születik meg a döntés, hogy megkeresztelkedjék, és befogadja a föltámadt Krisztust. Az első örömhirdetéskor Mária boldognak mondta magát, de most olyan örömhirdetés indul el, amely az egész emberiség boldogságát kezdi el terjeszteni. Máriát beárnyékolta a Lélek, hogy szíve alatt gyermeket foganjon, most az egyházat teszi termékennyé a leszálló Lélek, hogy új életek ezrei induljanak el Krisztusban.
Jobb nektek, mondja Jézus, mert ez az elküldött és leszálló Lélek lesz az igazi Vigasztalótok. Abban áll a vigasztalás, hogy az igazságnak Lelke szabaddá tesz titeket (Jn 8,32). A bűntől és hitetlenségtől szenvedőt eltölti örömmel és erővel. Ráébreszti a bűnében vergődő embert, hogy nincs is kötelék, hogy már lehullottak a láncok, talán még érzi kezén a bilincsek nyomát, de valójában szabad. A Lélekben való szabadság minden emberi elképzelést felülmúl. Mert ahol a Lélek, ott a szabadság (2Kor 3,17). Pünkösdkor, a bérmálásban, az imádságainkban, minden egyes szentáldozásunkban megkapjuk a Lelket, az Isten Lelkét, aki elvezet minket a teljes igazságra, amely az igazi szabadság. Nem csupán összetöri az igaztalanság bilincseit, hanem kiemel a tudatlanság sötétjéből, a hitetlenség halálárnyékából, és új élettel, isteni élettel ruház föl bennünket, és isteni örömmel és erővel tölti el a szívünket. Ez az igazi örömhír, amelynek terjesztését ránk bízta: „Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet!” (Mt 28,19) Krisztus Urunk meg is mondta előre: „Isten országának örömhíre terjed – bár azt is hozzátette: és senki se jut be abba erőfeszítés nélkül” (Lk 16,16). Erre az erőfeszítésre, erre a munkára küldi el, adja át nekünk a saját Lelkét. Most már a Lélek munkálkodik. A Szentlélek viszi tovább, amit a Fiú elkezdett. Bennünk viszi tovább. A bennünk lakó Lélek által mi vagyunk az örömhír hordozói.
De a leszálló Lélek nem csak az egyes embereket ruházza föl isteni erővel, hanem az egész közösség válik ennek az isteni Léleknek hordozójává. A szélzúgás és lángnyelvek leszállása által magát az Egyházat termékenyíti meg. Pünkösd az egyház születésnapja. Mi pedig, az Egyház élő tagjai visszük tovább a leszálló Lelket, hordozzuk magunkban, adjuk tovább az életünkben. Csak akkor tapasztaljuk meg ezt az isteni erőt, csak akkor tudjuk továbbadni az Égből kapott örömhírt, ha az Egyház élő tagjai vagyunk. Az Egyház nélkülünk halott szerkezet, általunk válik élő szervezetté. Az egyháznak szüksége van ránk, nekünk pedig az Egyházra. Ezért kell tudnunk lelkesedni, lelkes emberekké, lelki emberekké válnunk. Pünkösd ajándéka ez is: az ember ráébred legnagyobb méltóságára, hogy képessé válik hordozni az isteni erőt, sőt, kötelessége is, hogy tevékenyen hordozza azt.
Ez volt az eredeti isteni terv, hogy elküldi Fiát közénk, hozzánk, belénk, a szívünkbe, az életünkbe. Mi pedig Szentlelke által tovább visszük, továbbadjuk, tovább éltetjük a lelket, az Egyház lelkét. Lelket adunk a világnak. Az Isten rajtunk keresztül ad lelket a világnak. Ebben áll a mi erőfeszítésünk, melyet kér, vár, elvár tőlünk az Isten. Ha nem dolgozunk, ha nem munkálkodunk, halott lesz az Egyház lelke – legalábbis bennünk. Isten munkatársainak hív meg minket. Rajtunk múlik, hogy beteljesedik-e Krisztus ígérete: „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamáriában, sőt a föld végső határáig” (ApCsel 1,8).
„Jobb nektek, ha én elmegyek…” kezdte Jézus a biztatást. És ezzel fejezi be: „veletek vagyok minden nap a világ végezetéig” (Mt 28,20). Itt van velünk a Vigasztaló, az igazságnak Lelke, hiszen mindenütt jelen van és mindent betölt. Eljött és bennünk lakozik. Megtisztít minden szennytől és üdvözít, megszabadít minket a bűntől. A Mennyei Atya tudja, hogy mi jobb nekünk. Hallgassunk Szent Fiára és fogadjuk be az ő Szentlelkét! Amen.