Jó ideje keresi Görögkatolikus Egyházunk megerősödésének, hitében való megújulásának az útját és ennek volt egyik állomása a 2019.05.25-én a Metropóliai Nap, aminek középpontjában idén az Eucharisztia állt. Egyfelől azért, mert a szentáldozás gyakorlata is változóban van a gyermekek szempontjából Egyházunkban, másfelől pedig a 2020-as Eucharisztikus Kongresszushoz közeledve is elengedhetetlen, hogy minél többet beszéljünk az isteni táplálék jelentőségéről.
A pap – és diakónuscsaládok egyházközségeikből két-két családdal kiegészülve érkeztek Hajdúdorogra, ahol a székesegyházban imaórával kezdődött a nap, Orosz Atanáz püspök atya vezetésével. Ő néhány szóban arra hívta fel a figyelmet, hogy a föltámadott Krisztus nem csak a sírban lévőknek ajándékoz életet, hanem nekünk is, akik itt a földön járunk, és azt kívánta, hogy a Metropóliai Nap szolgálja az egyházmegyei és egyházközségi családok életének gyarapodását és mindnyájunk keresztény életének a megjobbítását.
A szervezők változatos programokkal készültek a híveknek: az apróságokat játékos foglalkozásokkal, kürtőskalács sütéssel és ugrálóvárral, a nagyobbakat pedig gondolatébresztő előadásokkal várták.
Ezek közül az elsőt dr. Kellermayer Miklós, a Pécsi Tudományegyetem professzor emeritusa tartotta meg, aki a tudományt és az istenhitet kapcsolta össze. Felvetéseiben arra kereste a választ, hogy értelemmel kapcsolódunk –e a Szentháromság egy Istenhez? Fel fogjuk –e mi történt kétezer évvel ezelőtt vagy ez két külön világként él bennünk? A sejtkutató orvos-biológus véleménye ugyanis az, hogy 1700 év óta egyfajta skizofrén állapotban, a pénz diktatúrájában él az emberiség, a tudomány világában pedig egy új bálványimádás fejlődött ki. Olyan tragédia jellemző a világunkra, aminek pedig megszüntetéséért jött Krisztus a Földre – mondta és hozzátette: az Egyház Krisztus egyedüli gyógyító intézménye; az örök halál elleni gyógyszer Krisztus teste és vére. Dr. Kellermayer Miklós számos könyvet publikált a témában, ezek közül kettőt, „Az Igazság” és „Az Élet” címűeket vette előadásának alapjául.
A sejtkutató olyan összefüggésekre világított rá, amiket elsőre nehezen lehet megérteni; a szálak kibogozásában Fülöp metropolita atya igyekezett segítségül lenni. Mindenek előtt az Eucharisztia kapcsán azt mondta: az nem csupán egy kiszakított ostya, kivágott kenyérdarabka, hanem egy olyan csoda, ami átjárja egész életünket, feltéve, ha hagyjuk.
„A keresztény élet az, hogy akarom Krisztuson keresztül az Isten élete éljen bennem – ez vezet minket az átistenülés felé, amiről bátran beszélni kell. Igazán senki nem tudhatja mi az az átistenülés, de törekedni kell arra, hogy megértsük. Szavaimat, családomat, tetteimet is ennek mentén kell megvizsgálni. Krisztus mindent megadott ehhez, a kézbe fogható Eucharisztiának köszönhetően ugyanis ott van minden: ott van Krisztus, a megtestesült Isten.” – mondta Fülöp atya és hozzátette: ezért nem mindegy kinek, milyen a viszonya az Eucharisztiához, ami akár mindennapi kenyerünk is lehetne, hiszen a „Mi atyánk” imádság is erre buzdít, nem pedig a pékségben kapható kenyér megvásárlására.
„Mindennapi energiaforrásunk is lehetne. Ábel püspök atya egyszer azt mondta: nem szabad lemerülnünk, kiégnünk, erre az Evangéliumban Jézus világosan felhívja a figyelmünket. Aki lemerül, az bűnt követ el.
Az Eucharisztia mindennapi kenyér, ami olyan erőt, kifogyhatatlan energiát ad, ami sokkal többre tesz képessé, mint amit én tenni tudnék. Arany tálcán kínált isteni táplálék, amivel élni kell minél többször, minél mélyebben.” – hangsúlyozta a főpásztor és kifejtette azt is, hogy miért jó, ha mindezt már csecsemő kortól meg lehet tapasztalni. Ha egy édesanya rendszeresen áldozik várandóssága alatt, akkor magzata már az anyaméhben rendszeresen részesül az Eucharisztiában. Miért kellene ezt a folyamatot megszakítani, mikor a gyermek világra jön?
Ha a piciny gyermek is áldozik, az visszahat a családra is, mássá válik, ha a gyermeket keresztelésétől fogva elviszik a templomba és áldozik is – ez a tapasztalat – mondta Fülöp atya, aki szerint így jobban elmélyülhet, tudatosulhat a családtagokban az Isteni-jelenlét. Ezt bizonyítandó egy nagymama, egy édesanya, egy diakónus és egy parókus tett tanúságot arról, hogy családjaik hogyan élik meg a szentáldozást.
Papp Mihályné négyszeres nagymamaként mesélt. Két idősebb unokája tíz évesen, hagyományos módon, tudatosan készült a Szentáldozásra, míg a kisebbek a keresztség alkalmával egyidőben részesültek az Eucharisztiában. Látszott, hogy igazi „életösztön” volt, ahogy a kicsik vágytak rá, persze ez az utánzás és gyakorlás lehetősége volt náluk kezdetben, ami egy idő után szokássá alakult át, majd igénnyé – mondta a nagymama, aki szerint a cél az, hogy a vágyakozás érzése alakuljon ki bennük. Éppen ezért a 6,5 éves kislány unokájánál egy időre szüneteltetik a szentáldozást – lelki atyák tanácsát is meghallgatva –, mert sokszor viselkedik helytelenül, de korából kifolyólag még nem érett arra, hogy szentgyónás alkalmával ezt megbánja. Így ki kell várni azt a fejlődési szakaszt, aminek a végén ismét részesülhet az Eucharisztiában.
Négy gyermek édesanyjaként Szegedről érkezett Piros-Vaszil Gabriella, aki elmondta, hogy első gyermeküket még az édesapa után római katolikusnak keresztelték, de a többieket már görögkatolikusnak. Így a legkisebbek is áldoznak. Férje szerint nagyobb korukban sem fognak többet tudni az Eucharisztiáról, mint most gyermekként, mert Krisztus teste és vére nem tudás, hanem hit kérdése. Kicsi gyermekekkel nehezen lehet egy Szent Liturgián részt venni – mondta Gabriella -, de parókusuk biztatására nem feszengnek már ezen, és bátran vannak jelen a szertartásokon, aminek alkalmával nagyon nagy öröm, mikor családként, egyszerre részesülnek az Eucharisztiában. Igaz – tette hozzá – ha valamelyik gyermek nem szeretne áldozni, akkor nem erőltetik.
A hölgyeket Nyirán János, a Hajúdorogi Főegyházmegye fődiakónus követte, akinek családjában egészen különösen alakultak az elsőáldozások. A Görögkatolikus Egyházban körülbelül tíz év óta él az alámerítéssel keresztelés gyakorlata, aminek során a gyermek Szentáldozhat is.
Ennek megfelelően János atya öt gyermekét a „klasszikus” és az új gyakorlatnak megfelelő módon is keresztelték. Mostanra már mindegyikük áldozhat, és a kisebbek szinte „ki is kérik maguknak”, ha valahol a pap nem részesíti őket az Eucharisztiában, gondolván, hogy ők még nem voltak elsőáldozók. Vágynak az oltáriszentségre, és ez csodás érzéssel tölt el mindnyájunkat – mondta diakónus atya.
Végezetül Dalanics Zoltán, hajdúdorogi parókus beszélt arról, hogy a szülők sok esetben kereszteléskor viszik először gyermeküket a templomba, ahol az élet forrását kapják meg. Amikor már elkezdték bevezetni Hajdúdorogon is a kereszteléssel egybekötött szentáldozás gyakorlatát, akkor sokat beszélgettek arról a szülőkkel, hogy ez miért is fontos. Zoltán atya szerint jó érzés azt látni, hogy szó szerint magához veszi egy csecsemő Krisztus testét és vérét, amikor a kanál a szájához ér. Az pedig igazán leírhatatlan – szerinte – amikor a templomból a keresztelés után már úgy távozik a gyermek, hogy Krisztus ott van benne.
A hallottakat ebéd után kiscsoportos foglalkozásokon beszélték át a résztvevők. A 12 apostol után 12 csapat alakult meg, az egyiknek volt tagja egy pécsi házaspár. Ormándlaky Dalma és Girán János „feladata” – a többi házaspárral és családdal egyetemben – egyrészt az, hogy a Hajdúdorogon elhangzottakról otthon, saját közösségeikben beszámoljanak, másrészt hogy egyházunk további fejlődésének motorjai legyenek. Mindkettejük számára hasznos és fontos volt ez a nap, amiről biztos, hogy sokat fognak beszélni különböző fórumokon, pedagógus házaspárként ezt kötelességüknek is érzik.
A csapatoknak mottót is kellett választaniuk, amiket aztán „szóvivőjük” mondott és magyarázott el a nagy plénum előtt. Az első csapatnak egy összetett gondolata született: Krisztusnak igénye van ránk, s mi igényeljük-e, hogy Krisztus megsimogasson? Ez a társaság ugyanis azt beszélte át leginkább, hogy a hétköznapokban, ki, hogyan éli meg vallásosságukat és ehhez kapcsolódóan született meg a mondat második fele.
A második csapat a hagyomány és megszokás különbségéről beszélgetett, tehát arról, hogy miért rossz az, ha valaki megszokásból jár templomba, megszokásból teszi a dolgait és miért jobb, ha ezt valaki hagyományként éli meg. Így a mondatuk a következő lett: a megszokás akkor válik hagyománnyá a hívő ember életében, ha kiegészül imádsággal, tudással és a hitbeli igényességgel.
A többi csapat mottója alább olvasható:
A napot Szocska Ábel püspök atya vezette vecsernye zárta. A Nyíregyházi Egyházmegye főpásztora rövid elmélkedésében egy szerzetes atya gondolatát idézte fel, akit arról kérdeztek egyszer, hogy mit kell tenni az üdvösségre jutáshoz? A válasz erre az volt: ne annak higgyünk, aki szépeket mond, hanem annak, aki csendben szép dolgokat visz végbe az életben.
Ábel atya szerint, a Szentírást megvizsgálva szépen megfigyelhető, hogy Jézus tanításai csak csekély részét teszik ki. Csendben tette a dolgát, amivel megerősítette tanítványait és ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy nem a sokbeszédű, hanem a csendben elvégzett szép cselekedetek azok, amik üdvözítik az embert. Erre kell buzdítania minket is a Metropóliai Napon elhangzott tanításoknak.
„Ezt pecsételi meg az Úr Jézus Krisztus, aki a Szent Eucharisztiában csendben viszi végbe azt a munkát, amibe mindannyiónkat be akar kapcsolni, hogy ne a szép beszéd, hanem a tetteink által bizonyuljunk az ő gyermekének.” – zárta gondolatait Ábel atya.
A Görögkatolikus Egyház megerősödésének, hitében való megújulását szolgálta ez a nap, aminek ezzel természetesen nincsen vége. Egy kérdőív kitöltésével ugyanis bárki segítheti a fejlődés folyamatát. Előre is nagyon szépen köszönjük, ha szánnak néhány percet a kérdések megválaszolására.
Szöveg és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye