Az alábbi gondolatokat a napokban átadott mikulás csomag "története" ihlette
"Valami mindig mozgásban van körülöttünk. Kialakulnak új, és elfelejtődnek régi szokások, és hagyományok, és néha kesereg a szívünk, hogy mindaz, ami számunkra értéket, örömöt képviselt, hogyan múlhat el.
Egy ilyen hagyomány maradt, hogy Szent Miklós ünnepén a gyermekeket megajándékozzuk egy-egy édességcsomaggal óvodáinkban, iskoláinkban, örömteli pillanatokat okozva a legkisebbeknek, és bevonva a Szent életébe a nagyobbakat.
Igen ám, de az utóbbi években már azzal kellett szembesülnöm, hogy több helyen a csokimikulást kiváltja a téli manó, sőt valahol csak manókból álló csomagot is árusítottak, mikulásos celofánba csomagolva. „Ki érti ezt, ki érti ezt, én nem”, jut eszembe a sláger szövege.
Egyházunkban, mint mindig, most is ragaszkodtunk a klasszikus csomaghoz, amit sok helyre a Miskolci Egyházmegye Karitásza juttatott el általunk. Ezeket osztottuk ki, és beszélgettünk Szent Miklós életéről egy kötetlenebb, "játszós" órát tartva.
Egy harmadikos osztályban, már tízórai után voltunk, így az óra elején felbonthatták a csomagot, és megkóstolhatták a hittanosok. Gyors árucsere is kialakult, két zselés cukorért egy szelet csoki, két csokiért egy közepes mikulást lehetett cserélni, így mindenkinek a leginkább tetszetős csomagja álhatott össze. Csörögtek a csomagolások, és símúltak a szaloncukor ezüstpapír csomagolásai, - ezek szerint valami nem változik, mert én is mindig kisimítgattam - de volt egy valaki, aki nem bontotta fel a csomagot. Máskor elfogadta, elfogyasztotta a jutalmul kapott „hittanos cukorkát”, tehát nem lehet cukorbeteg, talán a foga fáj, nyugtatgattam magam.
Óra végén azért csak rákérdeztem, hogy mi történt, ő miért nem bontotta ki a csomagját, mint az összes osztálytársa. Ő csak annyit mondott, én ezt másnak akarom majd elküldeni. Kötött sapkájába helyezte azt, betette táskájába és sietve szaladt ki szünetre.
Közben megérkezett az osztályfőnöke is az etikásokkal, és észrevette, hogy valami történt. Elmondtam, hogy tiszta ősközösség volt itt az óra elején az árucserék miatt, csak ő nem bontotta ki csomagját, mert valakinek el akarja küldeni.
Az osztályfőnök rögtön össze rakta, hogy ki lehet majd a címzett. A nagymama kórházban van, az intenzív osztályon fekszik, mindig is nagyon kötődött hozzá, szinte ő nevelte, biztosan ő lesz az, akinek oda szerette volna adni, - egy nagyot nyelt a tanárnő-, és azt mondta, talán majd meg is fogja tudni egyszer kóstolni, amit az unokája küld neki. Talán, mert most lélegeztető gépen van.
Szent Miklós a szeretet szentje, aki teljes eszköztárát bevetette, hogy megmutassa mindenkinek a Gondviselő szeretetét. És lám, több száz évvel később sem tétlen, mert adott lehetőséget, adott eszközt, itt ebben a városban is, hogy ez a gyermek is hasonlóképpen cselekedhessen, és az ő példáját utánozva, igazi Szent Miklóssá válhasson.
A táskámban volt még egy törött csomag, a tanárnő asztalán öntapadós papír. „Imádkozunk nagymamádért, ez a csomag legyen a tiéd!” írtuk rá és beraktuk az iskola táskájába a másik csomag mellé.
Imádkozzunk, imádkozzunk ezért a nagymamáért, hogy felépülhessen, és folytathassa azt az életre nevelő munkát, amit átvállalt, elkezdett. Imádkozzunk minden nagymamáért, és nagyapáért, édesapáért és édesanyáért, hogy ha Istenünk számukra is feladatot adott, akkor azt még itt közöttünk tudják megvalósítani."
Bodnár Dániel, ózdi parókus