Atanáz püspök homíliája a sírbatételi nagyvecsernyén
Kedves Testvérek!
Amikor szeretteink halálos ágyánál vagy ravatalánál megállunk, óhatatlanul eszünkbe juthat, hogy milyen gyászjelentés jelenik majd meg róluk. Legközelebbi hozzátartozóinkról nekünk kell megfogalmaznunk ezt, legföljebb akkor nem, ha már korábban ők rendelkeztek erről. Olykor nem is a nyomtatott particédula sürgős, hanem az az üzenet, amelyet a technika modern eszközei révén továbbíthatunk sokfelé.
Ki volt vagy volna méltó nagypénteken Urunk halálhírét megfelelő módon megfogalmazni? Talán egyedül a mennyei Atya, aki minden látszat ellenére sem hagyta őt pácban, még akkor sem, ha az evangélisták egy zsoltár kezdőszavait idézve úgy gondolták volna. Jézus vállalta azt a kétségbeesett, minden reménytől megfosztott emberi nyomorúságot is, amelyet az Istentől megfosztott, bűnös ember érzett. A 21. zsoltár elkeseredett szavai törtek ki vérző kebléből: „Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem?”
Bár Jézus azzal a segélykiáltással halt meg, amely az Istentől való mély elhagyatottságát fejezi ki, mégis kitartott a bizalomban és Istennek felajánlott önátadásában. Bár radikális szolidaritását az emberekkel megtartva még az Atyától való teljes elhagyatást is vállalta, ezt másokra való tekintettel tette. Hogy ők már sohasem érezhessék magukat menthetetlenül elhagyatottaknak.
Így a 21. zsoltár „Miért hagytál el engem?” idézetei továbbra is vigaszul szolgálhatnak azoknak, akik Istentől elhagyottnak érzik magukat. De maga a zsoltár reményteli versekkel zárul: „nem vetette meg a szegény könyörgését, orcáját sem fordította el tőlem, mikor kiáltottam hozzá, meghallgatott engem”. „És hirdetni fogom testvéreimnek nevedet, a gyülekezet közepén dicsérlek tégedet.” „Szívük élni fog örökké!” Ez a szent remény teszi lehetővé a minden reménytől megfosztott állapot elviselését és felülmúlását.
De hogy hangozna akkor az Ő hiteles gyászjelentése? A mennyei Atya mondata: „Az én szeretett fiam, akiben kedvem telik”. Még ha az Atya másként is jövendölte meg a próféták által, nekünk nehéz lett volna megfelelő mondatokat írni róla. „Názáreti Jézus, a Zsidók Királya” – ez volt az emberi felirat, amit azért Pilátus sem keresztény gyászjelentésnek szánt. Vajon mi mit írtunk volna? S milyen mottót biggyesztettünk volna a neve mellé? Gondoljuk ezt végig a mai délutánon! Ki nekem ez a Jézus, akinek szent sírjához igyekszem? „Tökéletes ember, mert tökéletes Isten”. Isten létére halt meg érettem Ő, az egészen ártatlan ember!
Gyászolják: „Szeretett tanítványa, anyja, annak nővére, a másik Mária, Szalóme…” és itt akkor vége?”
Másfél hónapja elmélkedünk azon a hitvalláson, amelyet 1700 éve kezdtek megfogalmazni a zsinati atyák, s mely ma is összetart bennünket. Sokszor átgondoltuk már, hogy „érettünk emberekért és a mi üdvösségünkért” szállt alá a második isteni személy, hogy sorsunkat jobbra fordítsa. „Értem lett az Ige emberré!” – ujjongtunk fel a szent atyákkal együtt! Most pedig, hogy „megfeszíttetett miérettünk Poncius Pilátus alatt”. És mai vecsernyénk végén hallani fogjuk tőle, hogy Ő „érettünk és az egész világ üdvösségért” halt kereszthalált.
Együtt énekeltük a kontákot is immár ötször is e napon: „Az érettünk fölfeszített üdvözítőt, jertek, mindnyájan énekeljük: mert őt látta Mária a keresztfán, és felsóhajtott: Bárha fölfeszítve szenvedsz is, te vagy az én Fiam és én Istenem.” Máriának ez a gyászjelentése: „Bárha fölfeszítve szenvedsz is, te vagy az én Fiam és én Istenem.”
Elbocsátó imánk szerint Ő „Krisztus igaz Istenünk, ki a világ üdvösségéért lepökdösést, sebeket, arcul verést, keresztet és halált szenvedett”.
Sőt ma esti zárszavaink szerint Ő „Krisztus igaz Istenünk, aki miérettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért a borzalmas szenvedéseket, az életadó keresztet s az önkéntes eltemetést testileg elfogadta”.
Az Urat keresztre feszítették, Jézust, aki bűntelen volt, megfeszítették érted, és te nem vállalod, hogy keresztre feszítsenek azért, aki éretted vállalta a keresztre feszítést? – kérdezte 1670 éve hitjelöltjeitől Jeruzsálemi Szent Cirill püspök. „Nem adsz hálát? Te kaptál előbb. De hálát adva köteles adódat rovod le annak, akit érted feszítettek keresztre a Golgotán.”
Nem akarjuk ezt elhinni? De hiszen ezt énekeltük tegnap ilyenkor a szertartás végén: „Jézus felett törvényt ültek, és keresztre elítélték. Szenved ettől a természet, midőn Urát kereszten függni látja. Ki érettem testi természetedben szenvedtél, jóságos Uram, dicsőség néked!”
Ferenc pápa szerint Krisztus keresztjének hordozása sosem hiábavaló, de most a nagyhéten döntsük el végre, hogyan hordozzuk a keresztet: ne a nyakunkban, hanem a szívünkben hordozzuk! Ne csak a sajátunkat hordozzuk, hanem azokét is, akik mellettünk szenvednek; talán annak az ismeretlen embernek a keresztjét, akivel véletlenül – de vajon tényleg véletlen? – hozott össze bennünket a sors.
Ma is biztosak lehetünk benne: az utolsó szó Istené. A keresztút bennünket, hívőket biztosít arról is, hogy az utolsó nap nem a nagypéntek, hanem húsvét: a jó győzelme a rossz felett, a szeretet győzelme a gyűlölet felett, a végtelen jóság, Isten, a feltámadt Élet győzelme.
Így adjuk hát hírül hitelesen az ő halálának hírét a személyes gyászjelentésünkben!
Szólítsuk meg Urunkat ebben a helyzetben is!
Uram, szükségem van Rád! Köszönöm, hogy meghaltál értem a kereszten.
Kinyitom életem kapuját és befogadlak Téged, mint Uramat, Megváltómat. Amen!