Nagypéntek fenséges és megható szertartásainak a középpontjában a sírlepel áll. Nagypénteki és nagyszombati szertartásaink nélkülözhetetlen részévé vált.
A SÍRLEPEL (görögül epitaphion, ószlávul plascsennica)
A nagypénteki liturgikus szolgálatot nagyon szép szertartásai, lelkesítő himnuszok és dallamok, valamint mély tartalmú sztihirák jellemzik. Fő témájuk a mi Urunk, Jézus Krisztus szenvedése és halála.
Az ötödik kínszenvedési evangélium után (ami a nagypénteki utrenye 15. antifonája) énekeljük: „Ma a fára függesztetik az, ki a földet a vizekre függeszté; töviskoszorúval koronázzák az angyalok királyát, vörös ruhába öltöztetik azt, ki az egeket felhőkkel felruházta, veréssel illetik, ki a Jordán vizében Ádám bűnét lemosta; szögekkel kegyetlenül fölszegezik az Anyaszentegyház üdvözítő Jegyesét, lándzsával átdöfik a Szűznek Fiát. Leborulunk a te kínszenvedésed előtt, Krisztus. Leborulunk a te kínszenvedésed előtt, Krisztus. Leborulunk a te kínszenvedésed előtt, Krisztus. Mutasd meg nekünk a te dicső föltámadásodat is!”
Nagypéntek fenséges és megható szertartásainak a középpontjában a sírlepel áll. A sírban fekvő Krisztust ábrázoló szentkép a nagypénteki vecsernye és a nagyszombati utrenye szertartásainak nélkülözhetetlen részévé vált. Ezeken a szertartásokon a sírlepelnek sajátos nyilvános hódolattal és tisztelettel adózunk. Ennek az is az oka, hogy az emberi nem megváltásának eseménye rá van írva a képre. A sírlepel Isten szigorú igazságosságáról, örök szeretetéről és irántunk, bűnösökért való mérhetetlen irgalmasságáról beszél nekünk.
A sírlepel története
A sírlepel, ahogyan a nagypénteki és nagyszombati szertartásokon használjuk, viszonylag újkeletű, alig néhány száz éves. Eredete viszont visszanyúlik egészen Krisztus halálának idejére. A sírlepel nem más, mint az a szemfedő, amelybe Krisztus holttestét csavarták, amikor a sírba helyezték. A sírlepel, ahogyan a nagypénteki és nagyszombati szertartásokon használjuk, ismeretlen volt a Keleti Egyházban mintegy tizenöt évszázadon át.
A Jeruzsálemi Egyház keresztényei az első századokban nagypénteken a keresztfa előtt hódoltak, amelyet a IV. század elején Szent Ilona, Konstantin császár anyja talált meg. Ezt a kereszthódoló szertartást örökítette meg Aquitaniai Silvia zarándoknő (IV. sz.). Útinaplójában olvassuk, hogy nagypénteken a püspök diakónusok kíséretében a Golgotára vonult, ahol leült a székre, melyet Krisztus keresztre feszítésének pontos helyére raktak számára. Ahogy a diakónusok körülötte álltak, egy vászonnal letakart asztalt tettek eléje, s erre az asztalra helyezték a kereszt szent fáját és a feliratot. A püspök a szent fa végeire tette a kezét, majd a hívek egyesével közeledtek az asztalhoz, mélyen meghajoltak a földig, homlokukkal és szemükkel érintették a keresztet és a feliratot, aztán megcsókolták a keresztet és továbbhaladtak.
A nagypénteki szent kereszt előtti hódolás szokása később elterjedt a Görög Egyházban. Az utrenyén az ötödik kínszenvedési evangélium után, miközben a fent említett „Ma a fára függesztetik…” kezdetű sztihirát énekelték, a pap, vagy a püspök a körmeneti keresztet megfogva az oltár mögül a szentélyből kivitte és a templom közepére helyezte. Amikor a sztihira éneklésében ezekhez a szavakhoz érkeztek: „Leborulunk a te kínszenvedésed előtt, Krisztus…”, a pap és minden hívő háromszor meghajolt a földig, majd megcsókolták a szent keresztet.
A Keleti Egyház hatására a nagypénteki kereszthódolás a VII. század közepén elterjedt a Nyugati Egyházban is, ahol az a mai napig gyakorlatban van.
A Szent Liturgián a Keleti Egyház a proszkomídiában (előkészület) egy nagy négyszög alakú lepellel letakarja a szent adományokat. Ezt a takarót, amit „aérion”-nak neveznek, szentéletű Szent Szabbasz (+532), a Jeruzsálemi Tipikon szerzőjének az idejében kezdték használni a Szent Liturgián a Jeruzsálemi Egyházban. Szent Germanosz konstantinápolyi pátriárka (715-730) azt tanítja, hogy az aérion azt a követ jelképezi, amelyikkel Arimateai József lezárta Krisztus sírját. Tesszalonikai Simeon (+1429) szerint viszont az aérion Jézus sírban fekvő halott teste jelképének tekintendő. Ezért, mondja, a sírban fekvő Krisztus képét némelykor ráfestették az aérionra. A nagy bemenetnél a diakónus a szent adományok előtt viszi az aériont. Majd a pap átveszi és letakarja vele az oltáron a kelyhet és a kenyeret, s közben csendesen mondja a tropárt: „ Az istenfélő József…”
Ez a görög szokás, hogy a leplen a sírban fekvő Krisztus ikonját ábrázolják, a XIV. században került át hozzánk a Jeruzsálemi Tipikonnal együtt. Ez volt a mi sírleplünk kezdete.
A Jeruzsálemi Tipikon előírásai szerint az „Az istenfélő József…” tropárt a nagypénteki vecsernye és a nagyszombati utrenye szertartásában is énekeljük. Ájtatos elődeink, úgy tűnik, amikor ezt a Megváltót magasztaló temetési himnuszt énekelték, nem csak lélekben kívánták átélni az eseményt, hanem saját szemükkel is látni óhajtották a sírban fekvőt ábrázoló képet. Ezért a lepel, a mi sírleplünk szimbolikus jelentése alapján ezt a tropárt követte, először a nagyszombati utrenye szertartásában, majd később a nagypénteki vecsernyében.
A szent sírlepel előtti hódolás szertartása egy idő után a nagyszombati utrenye szertartásából átkerült a nagypénteki vecsernye szertartásába. Ez valószínűleg azért történt, mert a nagyheti szertartásokon először a nagypénteki vecsernyében éneklik az „Az istenfélő József…” tropárt.
Krisztus sírban fekvő alakja mellett ma ott találjuk a leplen ábrázolva Máriának, Jézus Anyjának az alakját, Arimateai Józsefet és az istenfélő asszonyokat, akik részt vettek Jézus Krisztus temetésén. A lepel szélén körben találjuk ráírva a tropárt: „Az istenfélő József, levevén a fáról a te legtisztább testedet, tiszta gyolcsba göngyölé és illatos szerekkel ellátva új sírba helyezé.”
A képeken a miskolci székesegyház, valamint az edelényi és a rakacaszendi templomok sírleplei léthatók. A Székesegyházbeli sírleplet (1., 2., kép) Seres Tamás ikonfestő készítette.
Papp András