Valentin-napi és házasság heti kampányt indított a Görögkatolikus Egyház a közösségi médiában, melyben évtizedek óta együtt élő házaspárok üzennek fiataloknak hűségről, hitről és házasságról.
Ötödikként Orosz István görögkatolikus pap, kegyhelyigazgató és Obággy Rita mesélnek Varró Szilviának. Az interjúsorozat a Görögkatolikus Metropólia és a Magyar Kurír együttműködésében jött létre.
– Ritával nem ez a „szerelem első látásra” volt.
– Mármint Rita előtt már tapasztaltál ilyet?
– Rita előtt, Rita után. (nevet)
– Rita közben – tromfol Rita.
A két egymással evődő, viccelődő, szókimondó ember: pap és papné. Társak harminchárom éve, jóban-rosszban együtt. És elég bátrak, hogy a rosszról is beszéljenek.
Orosz István görögkatolikus pap, máriapócsi kegyhelyigazgató és felesége, Obbágy Rita története a legkevésbé romantikusan indult. 1985-ben Rita egy nagynénjéhez ment látogatóba, ott találkozott Istvánnal. „Egész visszaúton azon nevettem hogy hogy lehet valakinek ekkora orra.”
István viszont nem a felszínnel volt elfoglalva. Tizenévesen döntötte el, hogy pap lesz, onnantól a jövőbeli papnét kereste a lányokban.
– Láttam, hogy Vera néni, Rita édesanyja szenzációs papné. Apósom pedig azt mondta a lányainak: egy lány akkor legyen papné, hogy ha fiúnak születik, akkor pap lenne. És Rita nagyon jó pap lenne. Azt élem meg harminchárom éve, hogy nagyon jól döntöttem, amikor társat választottam. Társam lett és lesz is húsz év múlva.
– Már ha el nem vesz az Úristen.
– Ha elvesz, akkor is. Én már nem fogok tudni úgy nézni a dolgokra és dönteni, hogy te nem vagy benne. Ha kettő egy testté lett, márpedig egy testté lett, többször is, akkor ez így van és marad.
Nem vettük észre, mert benne voltunk
Rita és István atya azt mondják: Isten mindig első volt az életükben, akkor is, amikor fasírtban voltak. És hogy mi a fasírt egy papi házaspár számára?
„Nem bánnád, ha nem ő lenne a feleséged. Nem bánnád, ha elmenne, baleset érné és nem jönne haza. Ha nem ő feküdne melletted az ágyban. Nem pusztán apró dolgok felett csapunk össze, hogy mondjuk telefonál, de közben nyilván jobban tudja, merre kell menni. Volt olyan nő az életemben, akivel szívesebben lettem volna. És csak azért tudtunk ebből kijönni, mert Istenbe kapaszkodtunk mindketten. Együtt imádkoztunk és ha megszólalt a harang, templomba mentünk.”
Rita szerint az ő generációjuk keveset tanult a házasságról és a párválasztásról. „Mi még a saját bőrünkön tapasztaltuk meg a negatív dolgokat, és nem vettük észre idejében a jeleket. Volt már egy 2 és fél, egy másfél éves és egy újszülött gyermekünk. Kárpátalján éltünk egy ősrégi vályogházban, füstölgő cserépkályhákkal, nagyon rossz lakásviszonyok közt.”
Amíg Rita otthon volt a kicsikkel, István atya vágtatott heti 25 hittanóra, minden este ifihittan, parókiaépítés, szertartások, évi több mint száz temetés, 150 keresztelő és minimum 50 esküvő között.
„Állandóan egyedül voltam, alig vártam hogy estére hazaérjen. Ő is alig várta, csak ő azért, hogy lehuppanjon a fotelba. Mindketten csak elvárásokat támasztottunk egymás felé: én, hogy segítsen a gyerekekkel kapcsolatban, ő, hogy megpihenhessen. Ezek kristálytisztán látszódhattak volna, de mi nem vettük észre, mert benne voltunk.”
Ti azt hiszitek, hogy ilyen csak veletek esik meg?
Rita szerint ez lehetett az egyik oka, hogy először csak eltávolodtak egymástól. Aztán persze mindig vannak jóakarók, akik bekérdezgetnek. „Itthon van a tisztelendő úr? Nem. Hol van? Nem tudom. Mikor jön haza? Nem tudom. És elkezdték nyomni a faluban, hogy hát azért ez nem biztos, hogy jól van így.”
Rita aztán lassan magára talált: ismét karcsú lett a harmadik gyermek után is, már be tudta csapni a három gyereket a kocsi hátsó ülésére és ki tudott mozdulni otthonról. „És akkor, egy ragyogó augusztusi napon: kezdődik elölről az egész, állapotos vagyok. Azt nagyon rosszul fogadtam, annak ellenére, hogy öt gyermeket akartunk, mert Pistiék is öten vannak, meg mi is. Nagyon szerettem volna megpihenni, de nem sikerült. Ez az időszak volt a házasságunkban a mélypont, amikor nem tudtuk egymást szeretni. Persze kijöttünk belőle. De nagyon sokáig tartott. És nagyon szeretem a rám legjobban hasonlító negyedik gyermekemet is...”
Beszélni nem igazán tudtak egymással, de akkor István atya azzal fordult Ritához: úgy tűnik, mi nem tudunk mit kezdeni a házasságunkkal, bízzuk az Istenre, hogy ő akar-e még tőlünk valamit. Minden este elmondtak egy imát. És maguk sem tudják, mikor történt a változás, de megszületett az ötödik gyermekük, Évike.
Aztán elmentek egy családi találkozóra, ahol a szülők végigkérdeznek minden családot, ki hogy élte meg az elmúlt évet. Rita vett egy nagy levegőt és elmondta: súlyos krízisen vannak túl, és csak azért mernek beszélni róla, mert kimásztak belőle.
„És akkor az én négy idősebb testvérem majd’ hogy nem kinevetett. Ti azt hiszitek, hogy ilyen csak veletek esik meg? Ez nekem nagyon rosszul esett. Akkor miért nem mondtátok?!
Én vagyok a kicsi, miért nem szóltatok, hogy ez bárkivel előfordulhat? Miért nem értettétek meg velem hogy ebből ki lehet jönni, még esetleg jobban is, mint ahogy belecsúsztunk?”
Ekkor eldöntötték, hogy ha ők segíthetnek ezzel fiataloknak, akkor mindent megtesznek majd. „Nem attól kell félni, hogy az ember belecsúszik egy párkapcsolati krízisbe, hanem hogy megtalálja-e a kiutat és azt hogyan, mennyi idő alatt. És milyen minőségre lépünk abból a bajból” – összegzi Rita.
Akkor stabil a háttérsor
Fontos a közös hobbi. Rita és István atya például nem is akármilyen hobbin osztoznak: több mint húsz éve minden hétfő este egy csapatban rúgják a bőrt! (Most egy sérülés miatt épp nem.)
– Rita nagyon jó hátvéd, de nem hiszi el, hogy sokkal jobb is lehetne. Nyilván pap vagyok a pályán is, és mást ugye nem lehet szidni. Ezért a feleségemmel kiabálok, hogy miért nem hajt jobban.
– Engem meg felbőszít, hogy nem hiszi el: a tőlem telhető leggyorsabban futok és a tőlem telhető legügyesebben próbálok cselezni. Ne hajtson ettől jobban!
– Nyerni akarok. Nem pusztán azért játszom vele, mert a feleségem, hanem mert borzasztó jó hátvéd és ellene csatárként játszani idegesítő lenne.
– Fellök, ha egymás ellen vagyunk.
– Jó, volt már olyan, amikor egymás ellen voltunk, hogy nehogy már ő vegye el a labdát! Picit belép az ember. Bíró nem fújta volna még le, de azért tudtam, hogy illetlenség egy hölggyel szemben.
– A fociban kijön a feszültség, jobb, hogy ott, és nem máshol!
– Én akkor vagyok nyugodt, ha Rita ott van, akkor stabil a hátvédsor. Egymásra számíthatunk mindig. A focipályán is.
A korábbi Valentin-napi üzenetek az alábbi LINKEN találhatók
Szerző: Görögkatolikus Metropólia, fotó: Lambert Attila / Magyar Kurír