Régi hagyomány, hogy gyalogos zarándoklat indul Irotáról a rakacai búcsúra. Tették ezt a templom felépítésének századik évfordulója évében is.
100 év. Egy ember életkorában nagyon sok, egy kocsányos tölgy életében csak egy szakaszocska, egy görögkatolikus templom életében már tekintélyt parancsoló kor.
Rakaca. Egy földrajzot jól ismerő ember számára csak egy falucska a Csereháton, a borsodi ember számára egy jó horgásztó, de nekünk görögkatolikusoknak, sokkal többet üzen már csak ennek a falu nevének a meghallása is.
Vajon az elmúlt évszázadban, hányan indultak el, indultak haza, indultak rokonlátogatóba egy-egy templombúcsúra, mert itt volt „búcsú”, nem kicsi, jól tudjuk. Indultak, a környékbeli falvakból, Kányból, Baktáról, Vadászról, Irotáról. Gyalogosan, szekérrel, egyszerűen toronyiránt. Zengtek, az erdők, az imádság, az énekek hangjától.
Irotáról idén, egy maroknyi ózdi csapat is elindult, az „ősök” nyomán, hogy felelevenítsék a régmúlt zarándoklatok emlékét, hogy megtapossák az utat, ami az Istenszülőhöz vezet, amelyet az elmúlt évtizedekben elkezdett benőni a gaz és talán a feledés.
Toronyiránt haladtak, mert tudták, biztos pont az, mely sok-sok eltévedt embert kisegített már.
100 éves a rakacai templom. A sok zarándok idén megtöltötte a templomot, felvillantva a régmúlt idők egy darabját az ottmaradottaknak. Elvittek belőle egy képet, s talán megerősödtek abban, hogy van Kihez, és van kikért imádkozni, bárhová is térjünk vissza.
Bodnár Dániel, parókus