Egyházunk február 2-án ünnepli Urunk Jézus Krisztus bemutatását a templomban és találkozását Simeonnal. Az ünnephez kapcsolódva Orosz Atanáz püspök gondolatai az alábbiakban olvashatók.
Mai ünnepünk görög elnevezése szó szerint úgy fordítható: „Urunk Jézus Krisztus találkozása”. Nyilván a Simeonnal való találkozásról van szó, de sokfelé önmagában is megáll a „találkozás” elnevezés.
„Minden igazi élet: találkozás." - mondotta néhány évtizede Martin Buber, korunk egyik legnagyobb zsidó gondolkodója. Ő még magában hordozta a választott népnek a négyezer éves sorsát, melynek forrása az Istennel való találkozás, célja pedig az emberekkel való tisztább találkozás. A magukra maradó emberek elszigeteltségét a találkozás hidalja át úgy, hogy közben az ember önállósága megmarad. Boldogságunkhoz, boldogulásunkhoz szükségünk van ilyen életre szóló találkozásokra. Jézus élete is ilyen találkozások révén nyilvánult meg egyre szélesebb körökben. Mai ünnepünk középpontjában az öreg Simeonnal és az imádságos özvegyasszonnyal, Annával való találkozása áll. Olyan találkozás, ahol Istent fogadta Jeruzsálemben az emberiség, mégsem volt piros szőnyeg, fogadóbizottság, delegációk.
Tíz és fél hónapja a találkozások válságát éljük. Nincs már csók, legföljebb „könyökpuszi”, tilos az átölelés, a testi érintkezéssel járó gesztusok. Idősebb családtagjainkat talán több mint fél éve nem öleltük, nem csókoltuk, mert vigyáznunk kell egymásra és különösen is rájuk. Ezáltal azonban sokan valóban magukra maradnak.
A megtestesült Isten-Ige nem röstellt protokoll és különösebb köszönés nélkül megérkezni a főváros és egyben népe egyetlen templomába. Az evangélista nem jegyez fel semmilyen különleges gesztust, amivel a Megváltó rukkolt volna elő ebben az órában. Még az is lehet, hogy sírt egy kicsit. Negyvennapos korában sok mindenhez joga van egy csecsemőnek. Arról viszont nem tudunk, hogy a kis Jézus izgett-mozgott volna. Liturgiáink végén elképesztő magabiztossággal szólnak a papjaink arról a Krisztusról, aki „Simeon karjain nyugodott”. Ez az állítmány bennünket is arra biztat, hogy manapság is próbáljunk „nyugodni” a templomban, s fogadjuk el azt a gesztust és találkozási lehetőséget, amelyre éppen pillanatnyi helyzetünk lehetőséget ad.
A mózesi törvény előírása szerint a fiúgyermeknek életet adó anyának a templomba menet egy egyéves bárányt kellett volna felajánlania. De mivel Mária szegény volt, egy pár galambot, vagy egy pár gerlét hozhatott. Isten Igéje azonban egyszerre csak ott terem a templom közepén, Simeon karjaiban, mint Isten Báránya. Nem tesz semmi rendkívülit, csak vállalja a régóta megjövendölt áldozathozatalt. „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” Ott van a templom közepén azon a helyen, ahol a felajánlott báránynak kellene lennie.
Ünnepi énekeink szerint Ő ebben a „tétlen” állapotában, gyermekként is „megszentelt és megáldott”. Nem kell ehhez feltétlenül csókot adni, átölelni, hanem a helyzet adottságát fölvállalni. „Ki születéseddel megszentelted a Szűz méhét, és megáldottad Simeon karjait, és már mostantól üdvösségünk eszközlésében fáradozol, Krisztus Istenünk...” – szólítjuk meg Őt ünnepi kontákunk szavaival, azt kérve, hogy teremtsen békét a viszályban élő népek közt és üdvözítsen bennünket.