Szüntelenül Jézus Krisztus szolgálatában

Jeviczki atyáék családjában apa és fia áldozópapságának jeles évfordulóit ünneplik idén. Ferenc atyát 1997. június 21-én szentelték áldozópappá. Édesapja papszentelése hatvan évvel ezelőtt volt, 1962. december 9-én.

Jeviczki Ferenc atya több mint egy évtizede szolgál Tiszaújvárosban. Életpályájáról, családról, valamint a papi tisztség viselése során megtapasztalt örömeiről és nehézségeiről Ördögh Istvánnal beszélgetett:

- Hogyan esett a választása a papi hivatásra?

- Az evangéliumban Jézus azt mondja, hogy nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Mindenképpen egy fentről jövő hívás alapozza meg egy pap életútját. Hogy miként érzékeli és fogja fel ezt a hívást az ember, egyénileg eltérő. Papi családból származom, édesapám is pap, ezért nálunk mindig is természetes volt, hogy rendszeresen imádkozunk és templomba járunk. Korán megszerettem Isten házát. Szertartáson kívül is szívesen bejártam oda, mert élveztem a csendjét és a békességét. Elsős gimnazista voltam, amikor először éreztem igazán azt, hogy el kellene menni papnak. Már akkor is érdekelt a teológia, tulajdonképpen tizenhárom éves korom óta forgatom a hittudománnyal kapcsolatos könyveket. Mivel meglehetősen vallásellenes korszakban nőttem fel, megfordult a fejemben, hogy két testvéremhez hasonlóan talán jobb lenne nekem is a jogászi pályát választani. Viszont valójában nem érdekelt annyira. Sokkal inkább a teológia. Az érettségi után már egyértelmű volt számomra, hogy a hittudomány megismerése lehet az egyetlen célom a továbbtanulás tekintetében.

- Mikor tapasztalta meg igazán testközelből a fiatalságának időszakát átható vallásellenességet?

- Például a katonaéveimben, Lentiben. A magam részéről nagyon embert próbáló feladat volt a katonai szolgálat, amelynek során testközelből beleláttam az akkori magyar társadalom „mélyébe” is. A csúnya beszédet viseltem a legnehezebben. Ugyanakkor meg is edzett ez az időszak, türelmesebb és ellenállóbb lettem a kellemetlenségekkel szemben. Megtanultam feldolgozni a különféle sértéseket és bántalmakat, megtanultam, hogyan ne engedjek utat a szívemben a gyűlöletnek, és megszilárdítottam magamban a megbocsátás képességét is.

- Egy ilyen, hitéleti szempontokat figyelembe véve is nyomasztó közegben, hogyan volt képes túljutni a sértéseken?

- Olyankor mindig elmosolyodtam, és nevettem magamban. Megtanultam elfogadni és átalakítani a szorongattatásokat, megpróbáltatásokat, mert minden átalakulhat. A szenvedés is. Megtanultam, hogy a szenvedésnek is lehet olyan hozadéka, amely nemesít.

- Ha már szóba hozta a megpróbáltatásokat és a szenvedést, mi a véleménye a sorsszerűségről?

- Az ember nincs alávetve a sorsnak. „Ez az én karmám” - halljuk gyakran manapság, amikor természetes gyarlóságunk okán olykor „elesünk”. Pedig ez nem igaz. Bármit is követünk el, Isten szeretetéből fakadóan mindig van lehetőség az újrakezdésre, mert ő sohasem mond le rólunk. Talán ebben rejlik leginkább a keresztény hit nagyszerűsége.

- A teológiai tanulmányok elvégzése után viszonylag későn, harminchárom évesen szentelték pappá. Mi volt ennek az oka?

- Érettebb lettem, mire eldöntöttem, hogyan tovább. A régi kánonok azt mondják, hogy papok esetében a harmincéves, püspökök esetében harmincöt-negyvenéves kort tanácsos megvárni a szenteléssel. Azt is át kellett gondolnom, hogy szeretnék-e családot vagy sem. Nálunk, görögkatolikusoknál az a szokás, hogy addig nem szentelnek fel senkit, amíg az illető el nem dönti, milyen életállapotot választ: a nőtlenséget vagy a házasságot. Sokáig érleltem magamban a döntést, mire aztán megházasodtam, és 1997-ben Abaújszántón elkezdtem a pályámat. Tizenhárom évig ott éltünk a feleségemmel és a fiainkkal. Ők ott születtek. 2010-ben jeleztük a püspök atyának, hogy szeretnénk váltani, de nem jelöltünk meg konkrét helyet. Aztán kaptam egy hívást az egyházmegyénk helynökétől, hogy volna-e kedvem eljönni Tiszaújvárosba.

- Június 21-én volt pappá szentelésének negyedszázados évfordulója. Milyennek látja most huszonöt évvel ezelőtti önmagát?

- Egy elméleti tudással felvértezett fiatalember voltam, tele reményteli várakozással a családalapítás időszakában. A gyerekek felelősségteljes nevelése és vezetése Isten útján pedig nagyon sok tapasztalatot és tanulságot hozott magával. Ahogy megyek bele az öregkorba - jövőre hatvanéves leszek - egyre fontosabbnak érzem, hogy megbecsüljük és szem előtt tartsuk az elődeink tudását és példáit. Fiatal papként magam is hajlamos voltam csak a saját fejem után menni. Ma már azt kívánom, bárcsak én is elérném azt a tiszta emberi minőséget, amely édesapámat és az ő paptársainak a generációját jellemzi.

- A példás, mértéktartó életet érti tiszta emberi minőség alatt?

- A kívülállók nagyon sokszor valamiféle szabályrendszerként értelmezik a keresztény hitet, amely korlátozza az embert. Ugyanakkor én azt tapasztalom, hogy a kereszténység elsősorban fény, ragyogás, öröm és felszabadulás. Az Isten nem az ember szabadságának az ellensége. Éppen ellenkezőleg: amikor ünnepeljük a Szent Liturgiát, természetesen megkülönböztetve hivatkozunk a Teremtőre, mégis átérezzük azt a csodát, hogy ő sohasem uralkodik felettünk, hanem egyenlővé teszi magát velünk, és mindig a szeretetét közli felénk. Nagyon örülnék, ha minél többen átélnék ezt az ajándékot: a Krisztussal való bensőséges kapcsolatot - a templom falain kívül is, szolgálatuk során, a munkahelyen és az emberi kapcsolatokban egyaránt.

- Isten dicséretének hirdetése az oltár előtt bizonyára a papi szolgálat egyik legfelemelőbb élménye. Milyen érzés?

- Egyszer egy papné ugyanezt megkérdezte tőlem, mert a férje nem válaszolt neki erre a kérdésre. Határtalan örömöt érzek, amikor az oltár előtt állhatok. Minden alkalom ünnep és hatalmas ajándék számomra.

- Életünk során gyakran nemcsak örömökkel, hanem ijesztő és megoldhatatlannak tűnő helyzetekkel is találkozunk. Hogyan győzhetjük le a félelmeinket?

- János evangélistának három levele is szerepel még a Bibliában. Az elsőben azt mondja, hogy a szeretetben nincs félelem, a szeretet elűzi a félelmet. Persze, ezt könnyű kijelenteni, de a gyakorlatban korántsem ilyen egyszerű megvalósítani. Magam is tapasztalom, hogy tele vagyunk aggódással sok tekintetben. Azt tudom tanácsolni, hogy bármennyire is nehézzé válik olykor az életünk, emeljük fel a fejünket, bízzunk a megváltónkban, az Úr Jézus Krisztusban és az imádság erejében. Nem szabad beletörődni a nehézségekbe, mindig képesek lehetünk újult erővel továbbmenni!

- Akkor is bízhatunk az imádság erejében, ha korábban nem éltünk vallásos életet?

- Természetesen. Nagyon sokszor tapasztalom, hogy olyan emberek is betérnek a templomba gyónni és áldozni, akik gyerekkoruk óta egyszer sem. Noha ennek ellenére azóta is imádkoztak a hétköznapokban, és ezáltal kapcsolatban maradtak Istennel. Az imádság mindig behozza az Isten fényét az életünkbe. Ezen kívül sokat segíthet, ha megtanuljuk észrevenni az élet apró örömeit és szépségeit.

- Az elmúlt huszonöt évben hogyan dolgozta fel lélekben a hívők személyes történeteihez kötődő megpróbáltatásokat?

- Papi hivatásom során többször álltam már gyermek sírja mellett is. Az nagyon nehéz. Egy fiút baleset ért. Én búcsúztattam el, mert a másik atya képtelen volt rá. Jól emlékszem egy lányra is. Őt már itt, Tiszaújvárosban kereszteltem, amikor tizenhat vagy tizenhét éves volt, és huszonegy, amikor eltemettem. Máig előttem van a tekintete, amikor felvette a betegek kenetét, meggyónt, megáldozott. Ahogyan az is, amikor a szertartások végeztével a templom ajtaja felé haladva az ég felé tekintett. Van egy bizonyosságom, amely segít erősnek maradni a legnehezebb helyzetekben. Ha Krisztus legyőzte a halált, és a már eltávozottaknak is életet adott egykoron, akkor ők sem hagynak itt minket végleg.

- Milyen útmutatást fogalmazna meg mindannyiunk számára?

- Az emberek keressék az igazságot, és igyekezzenek egy kicsit mindig mélyebbre ásni - a felszínen túlra! Fedezzék fel az élet gazdagságát, sokszínűségét, örömét: mert ha felfedezzük az élet örömét, akkor közel kerülünk az élet ajándékozójához is, és egyre inkább megismerjük őt.

Forrás: Tiszaújváros Város hivatalos oldala

Fotók: családi album