„Szeretem, amit csinálok, szeretek imádkozni.”

Pacsai János atya Encsen parókus, a Csereháti Esperesi Kerület kerületi esperese. Idén ünnepli pappá szentelésének huszonötödik évfordulóját. Nemzeti ünnepünkön a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült.

Mi volt az első gondolatod, amikor a díjazásról értesültél?

Izgultam, hogy engedi-e a püspök elfogadnom egyházi személyként az állami kitüntetést. Úgy magyaráztam magamnak, hogy ez az egész görögkatolikus egyháznak is szól, mert az egyház a társadalomban személyeken keresztül tevékenykedik, például a hátrányos helyzetűek támogatása terén. Biztos vagyok abban, hogy kellenek az elismerések az egyházunknak is. Szakmai díjként is tekintek rá, mert aki felterjesztett, református lelkész, nem vagyok vele szoros napi kapcsolatban, mégis ismeri a munkámat. A méltatásban is azt látom, hogy huszonöt év munkájának elismerése van benne. Nem ez az első díj, amit kaptam, de véleményem szerint ezekkel is segítik a munkámat, hiszen új impulzusokat adnak. Ez a legutóbbi elismerés nagyon jó lendületet adott; mintha megfrissült volna körülöttem minden, mint amikor jön egy lágy szellő és felkap maga körül mindent. Olyanoktól kaptam üzenetet, akikre nem is gondoltam, hiszen már régóta eltávolodtunk egymástól és nagyon jó érzéssel töltött el az újratalálkozás. S amire rájöttem, hogy igazán az életünket a hívekkel való szép barátság fűszerezte meg.

Sokféle területen tevékenykedtél az elmúlt több mint két évtized alatt.

Nyíregyházán kezdtem, káplánként. Sok szép élményem van erről a négyéves időszakról. Sokat láttam és tanultam. Itt voltam börtönlelkész, kórházlelkész és párhuzamosan iskolalelkész. A feleségem, Mónika volt az első tanító a görögkatolikus fenntartású iskolában. Akkor sok lehetőség tárult az Egyház elé és a legfiatalabb káplánt küldték.

Tavaly hívott fel egy fiatalember, hogy esküvője lesz és szeretné, ha én esketném. Huszonkét éve, kisiskolásként nagyon nehéz helyzetbe került a családjával. Felkaroltam, kiálltam mellettük még a bíróságon is, ma már katonatiszt egyébként, phd–t csinál. Nagyon jó érzés, hogy fontos volt neki az a két év, és ilyen mély nyomot hagyott benne. Akkor nem gondolkodik a következményeken az ember, amikor segíteni kell.

Talán, ami az apostolokra is jellemző; sok dologhoz ez kell: a bátorság, bátran csinálni, és ennyi. A bátorság szelleme az, ami kicsit az egyházból hiányzik, a misszióinkból is. Ferenc pápa mondta, hogy az irgalmasság nem más, mint misszió. Ez alapján ismerik meg az Isten „dolgait”.

Aztán a vidék szülöttjeként, Abaújból Abaújba kerültem. Rakacán és Gadnán nőttem fel, Sajószentpéterre kerültünk. Akkor mindössze hatan-nyolcan jártak templomba, azaz akkor még a kápolnába. Közben felépítettük a templomot, mindössze fél év alatt. Mikor eljöttünk tizenhárom év szolgálat után, körülbelül négyszázan voltak adófizetők, százan felül áldoztak vasárnaponként, akinek nagy része újonnan megtért volt, és akik később az egyház oszlopai lettek. Azért volt jó, mert nem volt semmi, és úgy építettem, ahogy jónak láttam, vagyis hiszem; ahogyan a Szentlélek irányított.

Encsen viszont volt egy kemény örökség: Petresevics Dénes atya szolgálata után kerültem ide, nagyon szorgalmas és jó lelkiatya volt. Az atya váratlanul elhunyt és ez nagyon megviselte a közösséget. Idővel és a pályázatok révén, itt is majdnem kétszázan voltak rendszeres templomba járók, sajnos a vírus viszont ezt, az első lelkesedést elvitte. Sok munka lesz visszahozni. Itt is építettünk egy kis templomot Fügödön, a cigányság számára.

Úgy látom, a családokkal kell foglalkoznunk, mert ott történik a hitátadás, onnan szökken szárba a hivatás magja. Gyermekként azt láttam a templomban, amikor apám elment gyónni, utána könnyes volt a szeme és örömtől sugárzó az arca. Mindig izgatott, mi történhet ott, hogy apám így megváltozik? Hát így megy a hit dolga a családban. Azt látom, hogy az emberek vágynak a templomra, Isten közelségére. Tavaly is volt három vagy négy felnőtt keresztelés.

Fügöd kicsit más helyzet, a cigánypasztoráció itt nagyon érdekes, teljesen más a gondolkodásuk. Erre akkor jöttem rá, amikor segítettünk néhányuknak az általános iskolát befejezni, és a matematika tanárt kellett helyettesíteni: az öt zsemléből, ha elveszünk hármat, nem marad egy sem, mert mind megesszük, mondták. Szóval más a logika, a gondolkodás, azóta máshogy tanítok hittant is. Sok helyen nincs fürdőszoba, tizenhat évesek egyedül maradnak a saját gyerekekkel. Voltak, akik megloptak időnként, de ez benne van a pakliban. Most kitaláltam, ha jönnek hozzám kérni, akkor csinálok hozzá valami kis lelki dolgot, lelki eledelt is adok hozzá. A kápolnában jó, hogy tudunk imádkozni a faluért. Úgy negyven-ötven gyereket keresztelek évente, egy esküvő is volt már ott, a házszentelések is gyakoriak. A haláltól nagyon félnek itt az emberek és sokszor megtapasztalják az ördög zaklatását.

Nagy érték az is, amit a Csereháton csinálok. Egy határon átnyúló programban segítőként vettem részt. Gagyvendégiben felépítettük a szociális és oktatási célokat szolgáló Szent István házat, ami egy teljesen önfenntartó ház lett. Fiatalok számára szervezünk táborokat, képzéseket. Többször hívtak már a határon túlra előadásokat is tartani. Például egy idősügyi konferencián tartott előadásom nyomán hozták létre Kassán, amit mi is csinálunk az egyházmegyében, a nappali idősgondozást.

Mindig a papi pályára készültél?

Gyerekként Kisfalusi János atya szavai kísértek. Kicsi voltam, és bementem a királyi ajtón, ami apáméknak nagy szégyen volt, mert nem tudtam „viselkedni” a templomban. János atya azonban mindig emlékeztetett rá mi történt. Ott csak a papok mennek be, és ez azt jelenti, hogy akkor én is pap leszek, az Istennek tervei vannak velem, mondogatta sokszor.

Aztán később úgy gondoltam, hogy állatorvos leszek. Fiatalként részt vettem egy fiúknak szervezett lelkigyakorlaton, Nyíregyházán. Akkor éreztem úgy, hogy pap leszek. A gimnáziumban mindenki, a tanárok, igazgató ledöbbent, amikor a Szemináriumba jelentkeztem, sőt megpróbáltak „eltéríteni”.

Az első év után azonban otthagytam a Szemináriumot. Dolgoztam óvodapedagógusként, stoppal bejártam egész Európát, aztán autista gyermekeket tanítottam Miskolcon. Oda mindig egy útvonalon, gyalog jártam, és az első utam a Búza téri templomba vezetett, a reggeli liturgiára. Ez aztán egy álomban tért vissza: ezen az úton, a nagy akácfa alatt zsolozsmáskönyvet és egy reverendát találtam, s azon tűnődtem kié lehet, ki felejthette ott. Így én otthagytam. Az álom után olyan szomorúság vett rajtam erőt, amit semmihez sem tudok hasonlítani. Ez addig tartott, amíg ki nem mondtam, hogy ez a reverenda az enyém. Ez a lelki élmény „irányított” vissza a papi pályára. Hálás vagyok Keresztes Szilárd püspök atyának, hogy visszavett és látott bennem fantáziát.

Kispapságod ideje alatt is nagy dologba kezdtél.

A Szent Damján kör indulása volt ez. Kijártunk a Magdaléneumba segíteni, (Fogyatékosok Református Ápoló és Gondozó Otthona, Nyíregyházán) imádkoztunk a gyerekekért. Egyik éven szerveztünk egy kirándulást Gadnára. Busszal érkeztek a gyerekek, apámék főztek, egy egész napot töltöttek ott. Ez adta az ötletet: miért ne lehetne megpróbálni azt, hogy akik családban élnek valamilyen fogyatékkal, azok számára tábort szervezni, s így egy hétre levenni a terhet a szülők válláról. Kispap társaim partnerek lettek ebben a gondolatban. Bogyay Mária pszichológust kértem meg szakmai vezetőnek az első táborhoz. Az első években mi, a kispapok gyűjtöttük össze az adományokat, gyógyszerektől kezdve mindent, annak a harminc-negyven gyereknek, akikhez dupla annyi segítő kellett. Abaújlakon voltak az első ilyen táborok. Csak a gyerekeknek volt benti szállása, a segítők sátorban laktak. Majd Horváth Tamás atyával szerveztük a következőt. Szilárd püspök atya is látta, milyen sikeres ez, és a kispapoknak is jót tesz. Volt olyan év, amikor ő is eljött, és a saját kocsijával vitte föl a szanticskai dombra a gyerekeket. A Szent Panteleimon Alapítvány most már ennek a támogatója. Azt tartom, hogy a Szentlélektől van ez, mert különben megszűnt volna, ha csak emberi kezdeményezés lett volna. A Szentlélek az, aki továbbviszi, immár huszonöt éve, és mindig talál kispapokat is, akiket átlelkesít.

Mit tervezel még? Lesz új terület, amibe belevágsz?

Az írás, az érdekel. Van vagy 30-40 vasárnapi evangélium, és ünnepi gondolatok elkészítve, családok számára olyan ajánlásokkal, amivel tudnak foglalkozni, például ha nem jutnak el templomba.

Nem nagyon tudok énekelni, szóval úgy gondoltam, ha már énekelni nem tudok, legalább prédikálni tudjak. Kedvencem Aranyszájú Szent János, tőle fordítgatok görögből és angolból is, és egy-egy gondolat tovább él bennem prédikációvá. Tőle választottam papi jelmondatot is, az egyik beszédéből. Amikor Antióchiát körbevette a római légió, és úgy volt, hogy lerombolják az egész várost, mert fellázadtak az adók miatt, az volt a feladata, hogy amíg Fláviusz pátriárka elmegy kegyelemért, addig otthon esdekel, hogy tartsanak bűnbánatot az emberek, és kérjenek bocsánatot a császártól. Ekkor hangzott el öt beszéd a szoborról és itt található az idézet: „Tegyétek kezembe szíveteket, és én Isten elé teszem le, Teremtő Istenünk hatalmasabb azok megőrzésére.”

Nagyon sok gondolattal azonosultam, és ha lesz új jelmondatom az ezüstmisére, akkor azt is tőle fogom választani. Mostanában ez forgolódik bennem, Aranyszájú Szent János provokatív felhívása: „Tanuljuk meg végre kereszténynek lenni!" Kicsit úgy kezelem, hogy Keresztelő Szent János volt kispapságomnak a védőszentje, mert gondoltam arra is, hogy szerzetes leszek. Papszentelésem óta pedig Aranyszájú Szent János vezeti a gondolataimat és vigyáz rám.

A családod is részese, segítője a papi munkádnak.

A legjobb munkatársaim. Mónika is hitoktató ezekben az években, de mint papné, sok munkában helyt kellett állnia, tanítónőként, idősgondozóként, mentálhigiénés munkatársként, idősotthon vezetőként. A három gyermekünk most már egyetemista, és emellett Kristóf kántorkodik Mérán, valamint karitász csoportot vezet Encsen, Cirill pedig papnövendék. Luca szívesen segíti a parókiai adminisztrációs munkát. Azt, hogy a család mennyire vesz részt a pasztorációban, azt rajtuk keresztül tapasztalom. Mennyi családot nyertünk rajtuk keresztül, amikor még óvodások, iskolások voltak! Most azt látom, hogy mennyire jól szólították meg az egyetemi barátokat, a fiatalok korosztályát. A papcsaládként ilyen misszióban élünk, a világgal így kerülünk kapcsolatba.

Nekem úgy nem volt soha szükséghelyzetem. A Jóisten valahogy mindig gondoskodott rólam. A sok betegségek, a depresszió, a pánikbetegség, amin átmentem annyiból jó tapasztalatok, hogy ha jön valaki gyónni, akkor tudok azonosulni vele és megmutatni, hogy Isten kegyelmével sikerül újraépíteni magunkat.

Biztos lesz még más is, hiszen Isten azt nem ígérte, hogy könnyű lesz, nekünk is kell küszködni, nem rózsaszín álmot ígért, hanem örök életet. Valahogy úgy vagyok, ha bajom van, kétszer annyit dolgozok. Szeretem, amit csinálok, szeretek imádkozni!

Anyakönyvek alapján, a három helyen nagyjából hétszázötven főt kereszteltem, száztíz párt eskettem, háromszáz tíz körül temettem a huszonöt év alatt. Talán nem is volt olyan tanévem, amikor heti húsz hittan óra alatt lettek volna a hivatalos óráim, s ezen felül a keresztelési, elsőáldozási, esküvői oktatások, felkészítők. Nem beszélve két templom építéséről és felújításokról. Ezekben talán hasznos voltam, volt mit dolgoznom, mindig megragadtam a munkát, mert hiszem, hogy munkára teremtett az Isten. Engem emberi méltóságomban az emberi életem munkája erősített meg, s látom benne, hogy a munkámmal milyen sok embertársunknak lehetek segítségére és Isten dicsőségére.

Legyen áldás a következő huszonöt éven is.

Varga-Juhász Bernadett, Miskolci Egyházmegye