„Hordozzátok egymás terhét!” (Gal 6,2) Egy nap a táborban, és már nem a szentírási idézetben szereplő teher tűnik a legkifejezőbbnek a Szent Damján Tábor jelmondatából.
A kölcsönös segítségnyújtásban szerepet játszó gesztusok és érintések: a mosoly, a simogatás és az ölelés folyamatosan áramló ereje emeli egyre magasabb szintre a tábor egészét átható feltétel nélküli bizalmat és szeretetet, amely körülvett minket az egész nap során.
Az a fajta önkéntes munka, amire több mint száz fiatal vállalkozik évről évre egyáltalán nem megszokott, nem könnyű és nem is képes rá bárki. Nehéz azonban erre gondolni, amikor ismerős és ismeretlen gimnazisták és huszonévesek mosolyognak ránk és mesélnek a táborban töltött napjaikról, s csak úgy repkednek körülöttünk a nagy számok, hogy ki hányadjára tért vissza, hogy a nyarából egy hetet a táborban töltsön el.
A nyíregyházi papnevelő intézet növendékei által alapított Szent Damján Kör tagjai kezdetben egy-egy értelmi fogyatékkal élő gyermekért imádkoztak napi imájuk során. Később hozták létre tábort, amelynek célkitűzése majdnem három évtized óta változatlan: egy hétre levenni a terhet a sérült gyermekek szüleiről, egy hét feledhetetlen vakációt ajándékozni a gyermekeknek, valamint felhívni a társadalom, főként a fiatalok figyelmét a sérültekkel való szolidaritásra.
Nem változott az sem, hogy a táborozók számára a részvétel teljesen ingyenes, a létrejöttéhez szükséges összeget pedig évről évre közös összefogás eredményeként teremtik elő. A tábor szervezése gyakorlatilag egy egész éven át tartó folyamat, amelynek egyik legfontosabb lépése a költségek megteremtése. Erről már az idei főszervezők, Robi és Anna mesélnek: idén az összeg metropóliai pályázatból, egyházmegyei segítségből, egyházközségektől, cégektől, magánemberektől és szülőktől is érkezett. Szerveztek jótékonysági koncertet, volt egyházközség, amely báljának bevételét ajánlotta a tábor javára, és volt iskola, amely gyűjtést szervezett a számukra. Emellett a tábor alatt is folyamatosan működik adománygyűjtő oldaluk.
A tábor fontos pillérei a segítők. Ők teljes mértékben önkéntes alapon érkeznek. Legtöbben gimnazisták és az egyetemisták, sokuk gyógypedagógus- vagy orvostanhallgató, de emellett sok felnőttet is vonz és visszavár. Balázs (segítő) papnövendék első alkalommal van itt. Ő úgy fogalmaz, hogy ez az egy hét kimozdította a komfortzónájából. Mosolyogva mondja mindezt, s többen is éreznek itt ugyanígy. Bence (segítő) harmadik alkalommal jött, s nagyon egyszerű számára a miértre adott válasz: az emberek hoznak vissza, a táborozók, segítők egyaránt. A rutinosabb segítők közt van Misi, aki idén végzett a papnevelő intézetben, korábban főszervező is volt, s aki még egyszer el szeretett volna jönni segítőnek. Hasonlóan érez Hanna is, aki szintén végzett már a főiskolán, s aki úgy fogalmaz: fizikailag elfáradok ugyan, de lélekben felemel, nagyon sokat segítenek az esti gyűlések, megbeszélések, hogy a nehézségeken túllendüljünk mindannyian.
Különleges az a helyzet, amikor egy testvérpár egyik tagja segítőként, a másik táborozóként van jelen. Ilyen több is akad itt. Marcsi (19 éves, segítő) először csoportvezető, de harmadjára van itt. Az ő csoportjában van Gergő, akivel annak idején óvodai csoporttársak voltak, most mint táborozó és segítő töltenek együtt egy hetet. Gergőnek (20 éves) egyébként ez a 17. tábora, nővérének Johannának segítőként szintén!
A tizenkét színekről elnevezett csoportra osztott tábori közösségben nagyon figyelnek arra, hogy mindenki megtalálja maga helyét és szerepét, senki ne maradjon magára semmilyen problémával, és annyi „terhet hordozzon”, amennyit jó szívvel elbír. A táborozók között vannak közép- és enyhe értelmi fogyatékkal élők, és ép értelmű mozgássérültek is, jónéhány kerekesszékes és látássérült is. A legfiatalabb táborozó, Panka, kilencéves, a legidősebb, Ádám, majdnem hatvanéves, ő húsz éve táborozik. Bár a tábor görögkatolikus identitású, de a résztvevők számára semmilyen vallási vagy felekezeti megkötés nincs sem a táborozók, sem a segítők részére.
Martin (segítő) római katolikus kispap, Kaposvárról érkezett, és a győri szemináriumban tanul. Az országos kispaptalálkozón – melyet idén a nyíregyházi görögkatolikus szemináriumban tartottak – hallott először a táborról. Semmilyen tapasztalata nem volt sérültekkel és kihívásnak tekintette, hogy eljön ide. Egy 47 éves vak férfinak segít a hét során. Úgy gondolja, hogy jövőre is jön, sőt, rábeszéli egy barátját is, hogy tartson vele. Gondoltam, hogy kapni fogok itt valamit, és kaptam is: nagyon tudnak szeretni a fogyatékkal élők. Általuk lehet növekedni szeretetben, elfogadásban, empátiában, lojalitásban – fogalmazza meg gondolatait Martin. A segítségnyújtás mikéntjével kapcsolatban pedig ezt mondja: Azt tanultam, hogy az önállóságukban meghagyva kell segíteni és fejleszteni őket!
Nagy gondossággal járnak el a táborszervezők abban, hogy a különböző fogyatékkal és betegséggel érkezőket pontos anamnézissel és alapos beszélgetés után vegyék át a családtól, és a hét során is folyamatosan kapcsolatot tartsanak velük. Sokuknak ez az egyetlen lehetőség az év során egy kis pihenésre és feltöltődésre: táborozóknak és az otthonmaradt családtagoknak egyaránt.
A tábort először huszonhét évvel ezelőtt Miskolc mellett szervezték meg. A gondozók és a gondozottak akkor még húszan sem voltak. A majdnem három évtized alatt csupán egy alkalommal, a covid-járvány miatt maradt el, és immár harmadik éve rendezik meg a Dunántúlon. Idén kilencven táborozót tudtak fogadni, akiket százhúsz önkéntes segít. Időpontja hagyományosan augusztus első hete, a Bodajki Falutábor harmadjára ad otthont a rendezvénynek. Az akkori szervezők először nehezen találtak új helyszínt, hiszen sokan megrémültek, hogy közel száz fogyatékkal élővel jönnénk, de a Vértes lábánál lévő faluban ma már otthon érzik magukat. Nagyon jó az együttműködés és az infrastruktúra is: hatalmas terület, közösségi terek, színpad, felszerelés mellett az étkezés is könnyebb itt, mert kiszállítják és felszolgálják a táborozóknak.
Robi szerint az új helyszín új embereket is bevonzott, emellett a régiek is eljönnek, és folyamatos a túljelentkezés. Az önkéntesek között megjelentek szombathelyi, kaposvári és pécsi fiatalok, a szülők közül pedig többen a tábor ideje alatt a Balatonon nyaralnak.
A tábort meglátogató Fülöp metropolita atya is hasonlóan fogalmaz: Nagy nyereségként éljük meg, hogy a tábor a Dunántúlon van. A szervezés egy kicsit nyilván nehezebb, és egyrészt meglepő, másrészt bátor is volt az ötlet, és amikor először tartottuk itt a tábort, akkor kiderült, hogy itt sokan még nem is hallottak a görögkatolikus egyházról. Úgy éreztük, hogy a tábor és azt létrehozó „gyerekek” jó bemutatkozása az egyházunknak. Emellett nagyon fontos, hogy eljutottunk több olyan sérült gyereket nevelő családhoz, akik korábban még nem hallottak erről a lehetőségről.
A program kialakítása a hit és szórakozás jegyében történik. Az imádságba a papság is bekapcsolódik. Esténként parakliszt végeztek idén Takács Gusztáv, Kovács István és Makláry Ákos atya vezetésével. A táborzáró ünnepi Szent Liturgián már a szülők is részt vesznek, ezt ebben az évben Dobos András, a szeminárium rektora vezeti.
A hét során vannak visszatérő elemek, mint a sportnap és kézműves foglalkozások vagy a görögkatolikus motorosok látogatása. Hagyomány a tűzoltóság vizes programja is, akik most egy váratlan probléma miatt ugyan nem tudtak eljönni, de a szervezők kreativitásának köszönhetően a slagos, vizesvödrös, habpartis délelőtt így sem maradt el.
Panka (9 éves, táborozó), a legfiatalabb táborozó, Down-szindrómás és Budapestről érkezett.
A habpartiról tőle értesültünk. S habár eddig csak az apukájával volt táborban, és most van egyedül először, bárkit a barátjává fogad, most pedig éppen lelkesen készül „Ki mit tud?”-ra.
Érkezésünkkor a csoportok még lázasan készülődtek a délutáni eseményre, voltak, akik már színpadi próbát tartottak. Az egyik legjobban várt programon délután mindenki, aki meg szerette volna magát mutatni, színpadra állt, hogy énekeljen, táncoljon vagy akár színdarabot adjon elő.
Tamással (37 éves, táborozó) csoportjának fellépése előtt beszélgettünk. Súlyos oxigénhiánnyal született, ami a mozgásirányító központját és beszédközpontját károsította. Az életét kerekesszékben éli. A külvilággal leginkább csak írásban tud kommunikálni, de itt a táborban segítője már jól érti beszédét, minél tovább beszélgetünk, annál ügyesebbek leszünk mi is. Tamás verseket ír, amelyben édesanyja segíti a jegyzetelésben. A tábor költségeinek előteremtéséhez írta Adjuk össze című versét és ő a tábor dalának szövegírója is.
Az ölelések földjén a délután idelátogató Fülöp metropolitának is jutott bőven a szeretetből. A motorral érkező főpásztor a másnap várható görögkatolikus motorosok előőrseként érkezett. Szoros programja mellett szakított időt arra, hogy jónéhányukkal elbeszélgessen, és egy Alleluja dallamot tanítson meg a lelkesen együttműködő gyerekeknek.
Az idei év üzenete még szorosan a szinódushoz kapcsolódik, s én elviszem a pápának a gyerekek üzenetét: és az nem más, mint hogy mindenkit meg kell hallgatni! – összegzi látogatását Fülöp atya.
Arra kell törekednünk mindannyiunknak, hogy nyitottak legyünk, s hála Istennek ez nagyon régóta megvan a fiataljainkban, akik sokan és jó szívvel jönnek el ide. Vannak néhányan (főleg fiúk), akik először vonakodva jönnek, a párjuk szeretne nagyon segíteni, ők pedig rábeszélésre érkeznek. Végül megtapasztalják, hogy mennyire jó ebben részt venni, és most már lelkesednek érte. Több ilyen esetről tudok, akik itt érzékenyültek ebben a táborban.
A jövőre tekintve pedig folyamatban van egy kezdeményezés alapján felnőtt fogyatékosok nyaraltatásának átgondolása is. A Szent Lukács Szeretetszolgálat intézményünk segítségével megpróbáljuk kiszélesíteni ezt az évtizedek óta önkéntesen működő, jó gyakorlatot.
Újra és újra felmerül bennünk, de egyelőre még csak álmodozunk arról is, hogy a legjobb az lenne, ha lehetne az egyháznak egy saját táborhelye is! – zárja gondolatait Fülöp atya.
A bármelyik pillanatban bármelyik irányból érkező érintésből, simogatásból és ölelésből e sorok írójának is jutott a nap során, de a damjános érzés lényégét mégiscsak a tábor honlapjáról kölcsönvett mondatokkal lehet leginkább szavakkal megragadni: „Az utolsó est végén egy nagy körben állunk, ahol átkaroljuk egymást. Ez az a pillanat, amikor még a látszatra legerősebb embernek a szeme is könnyezni kezd. Ez az igazi Szent Damján Kör. Nincsenek különbözőségek, egy körnek minden oldala ugyanolyan. Nem számít, hogy milyen vagy, mert itt szeretve vagy. Számunkra ez a pillanat a legszebb a tábor folyamán.”
Szöveg: Vándor Ilka Borbála Fotó: P. Tóth Nóra