Orosz Atanáz püspök a Nagyboldogasszonyról nevezett Püspöki Székesegyházban pünkösdhétfőn mutatott be Szent Liturgiát
Püspök atya homíliájának teljes változatát az alábbiakban adjuk közre:
"Védőmaszkos testvéreimre tekintve hetek óta több-kevesebb sikerrel próbálom azonosítani az ismert arcokat, személyeket. S most pünkösdkor az jutott eszembe, hogy a Szentlélek az „arc nélküli Isten”. Jézus Krisztus alakja – megtestesülése okán – jól megragadható, emberileg könnyen megközelíthető. Ő azt mondta: „Aki engem látott, az Atyát is látta” (Jn 14,9). ... A Lélek azonban „nem nyert arcot” sem a Szentírásban, sem az egyházi hagyományban. Voltak ugyan kísérletek emberként való megjelenítésére, de akkor is a Szentháromságon belül, Ábrahám három vendégének mintájára ábrázolták (mint Andrej Rubljov híres ikonján) – ám a Szentlélek emberforma arca még itt is „arctalan”, nincs önálló karaktere, egyénisége, pontosan ugyanolyan, mint a másik kettő. Nem véletlen, hogy az egyház idővel meg is tiltotta a Lélek emberként való ábrázolását, mivel az nem adta, nem adhatta vissza azt a gazdagságot, amelyet a Szentírás kinyilatkoztat róla.
Hiszen ő a szél, a tűz, a fergeteg, az erő, a hatalmas cselekvő, az éltető, a sugalmazó, a vezető. Ő az, aki galamb vagy éppen láng képében leszáll. Mennyi kép – de sajátos módon mindegyik „arc nélküli”. Ám ha jól meggondoljuk, ez az arctalanság akár ajándék is lehet: nem engedi meg, hogy a Lélek bevonódjon mindenféle emberszabású (ál)misztikák ömlengésébe és érzelgősségébe. Ő, a Lélek, megőrzi tisztaságát, érintetlenségét az emberi képzelgéssel szemben. Ezért minden, amit róla kimondunk, sajátos mélységre tehet szert. Igen, a Léleknek nincs hozzánk hasonló arca, de van egy olyan mélysége, amelyet a költői képek túlcsordulásával énekel meg az egyház. Ő az arc nélküli, mégis oly eleven, oly csodálatos Isten! Ő a levegő, amelyet nem látunk, de amely által látunk, amelyet nem ragadunk meg, de amely magába ölel minket, amely nélkül nincs élet.
Most, amikor a leszálló Szentlélek jóvoltából az Atya és a Fiú szállást vesz a hívőben, levet rólunk minden maszkot és leleplezi vallásosságunkat. Hiszen a Szentháromság ünnepén ezt is ünnepeljük: „Ha valaki szeret engem, s Atyám is szeretni fogja őt, mi pedig elmegyünk hozzá, s szállást készítünk magunknak nála” – ígérte Jézus, és ezt meg is akarja valósítani bennünk.
A Szentháromság már az imádságban is közénk költözhet. Most hallottuk az evangéliumban: „Ha ketten közületek egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” Lukács evangéliumban pedig a kérés eredményeként éppen a Szentlelket teszi hozzá: „Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.”
Ha tehát itt összegyűltünk pünkösdkor, egyáltalán nem fölöslegesen jöttünk ide. Krisztus közöttünk van, sőt Atyjával és Szentlelkével együtt vesz lakást bennünk. Erről szól a Szent liturgiánk. „Láttuk az igazi világosságot, vettük a mennyei Szentlelket, megtaláltuk az igaz hitet, imádjuk az oszthatatlan Szentháromságot, aki üdvözített minket!” Ezt a hálaadást igazán hitelesen akkor énekelhetjük, ha gyónás után megáldozunk és Krisztussal együtt magunkhoz vesszük a Szentlelket is.
Az éppen ma ünnepelt Szent Jusztinosz hitvalló, egyházunk egyik legrégibb írója beszámol arról, hogy akik megkeresztelkedtek, az Egyházban részesednek az Eucharisztiának nevezett táplálékból, és a hálaadó imával megáldott kenyérből és borból „az átváltozás értelmében táplálkoznak”, hiszen az apostoloktól úgy tanultuk, „hogy a megtestesült Jézusnak teste és vére ez”. S ő is úgy gondolta, hogy a „Szentlélek neve által is” változtatja át a kenyeret a pap Krisztus testévé. „Ezeket mi nem úgy vesszük, mint közönséges kenyeret vagy közönséges italt” – írta 1870 évvel ezelőtt Antonius Pius császárnak, „hanem mint a megtestesült Jézus Krisztus, Megváltónk által felvett testet és vért. Fontosnak tartotta, hogy még üldöztetés idején is „egybegyűlve imádkozzunk … mindenkiért igen buzgón, akárhol is legyenek”, s hogy „a helyes életre törekedjünk, tetteinkben a jót kövessük, azon legyünk, hogy az (Úr Jézus) parancsait megtartsuk és az örök üdvösséget elnyerjük.”
Évszázados tapasztalatunk szerint a szent Eucharisztiában tárul fel az Egyház legmélyebb természete, amely az ünneplő gyülekezetbe meghívottak közössége, s amikor ők részesülnek a Szent Titkokban, Krisztusnak lesznek vérrokonai és a Szentlélek tüzének részesei. Az ősegyház tagjai már naponta imádkoztak azért, hogy amint a szétszórt búzamagok eggyé váltak a kenyérben, „úgy gyűljön össze Egyházad királyságodban a föld határairól.” Nem elég tehát otthonról ebéd vagy kávézás közben nézegetni az élő közvetítésben a liturgiát, hanem össze kell gyülekeznünk ahhoz hogy igazán egyháznak nézzünk ki és a Szentlelket vegyük magunkhoz.
Ez az Egyház testvéri-baráti közösség, együttlét Krisztussal és a Szentlélekkel. Így akik a Lelket be nem fogadják, nem kaphatnak táplálékot az életre az Egyház kebléből. Mivel „ha nem volna Szentlélek, össze sem gyűlhettünk volna” – mondotta Aranyszájú szent János a legelső pünkösdi szentbeszédében, hiszen szerinte az Egyház puszta léte is a Szentlélek állandó jelenlétét bizonyítja.
Számára mindig fontos volt, hogy a „Lélek tüze” süsse meg az Eucharisztia kenyerét, hiszen csak a Szentlélek heve képes egybeforrasztani egymással az egyébként különböző tagokat… „Nyerjük el a Lélek tüzét, hogy az szétverje a bojtorjánt, s megtisztítsa szántóföldünket a szántóvető számára…” – mondogatta. „Mert a szeretet és az egyöntetű ima nélkül a Lélek nem tud leszállni”.
Az Apostol mai üzenetében azt mondta: „használjátok fel az időt, mert rossz napokat élünk”. Ez nemcsak a pandémiára vonatkozik… Jézus ígérete szerint a Vigasztaló "rácáfol" a világra, illetve "meggyőzi" azt a "bűn " tekintetében, nekünk is el kell ítélnünk, le kell lepleznünk a bűnt, minden rosszat. Nem vállalhatunk közösséget a világszerte terjedő rosszal, sem az idős emberek életének veszélyeztetése terén, se a magzati élet elpusztításában.
Szent Pál tanítása szerint keresztény az a személy, akit a Szentlélek éltet és vezet (Róm 8,14). Aki a Léleknek megfelelően viselkedik és annak gyümölcseit termi. (Gal 5,22). Nélküle vagy ezek híján az érzékiség, ösztönösség, önzés rabjai maradhatnánk.
„A Lélek szerint éljetek” – írja az Apostol, s azt kéri: „ne teljesítsétek a test kívánságait” (Gal 5,16) Ahogyan ő saját magában megtapasztalta a testnek a Lélek elleni tusakodását, nekünk is a saját életében megtapasztalt „harcmodort” ajánlja: „Vezessen benneteket a Lélek!” (Gal 5,18).
Jártunkban-keltünkben vizsgáljuk meg, hogy pusztán testi cselekedeteket viszünk-e végbe, vagy bennünk működik-e maga a Szentlélek?! Akit testi nyugtalanság gyötör, az talán még nem engedte át magát mindenestül a Szentlélek vezetésének. Az Apostol hosszan felsorolja azokat a szörnyűségeket, amelyek mindmáig együtt járnak a test cselekedeteivel. (A napi hírekből visszahallhatjuk mindezeket.) De megnyugtat afelől, hogy aki a Lélek irányítása alatt él és cselekszik, annak „gyümölcse: szeretetet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás”. (Gal 5,22)
Keresztény életünk igazi célja a Szentlélek elnyerése, így vehetünk fel krisztusi arculatot. E világnak és nekünk magunknak arra van szükségünk, hogy ebben a pünkösd utáni szent időben rendszeresen hívjuk segítségül a Szentlelket, kövessük Jézust és táplálkozzunk is vele, s így legyünk engedelmes gyermekei és családtagjai, befogadói az Atyának és Istennek."