Oda megyünk, ahová küld minket az Úristen

Július elsejétől a Magyarországi Sajátjogú Metropolitai Egyház fenntartásába került a kisvárdai Felső-Szabolcsi Kórház. A görögkatolikus egyház kiemeli, a fenntartóváltás nem érinti az orvosok, az ápolók és a munkavállalók munkajogi helyzetét, valamint bíznak abban, hogy a fenntartóváltás tovább növeli a kórház szakmai eredményességét. Kocsis Fülöp érsek-metropolitával beszélgettünk.

Sokakat meglepett a fenntartóváltás híre. Hogyan és mikor fogalmazódott meg az egyház részéről az igény, hogy átveszi a kisvárdai kórház működtetését az államtól?

Az egyházak egészségügyben való szolgálata nem új keletű. Talán amiatt „kapják fel a fejüket” sokan, ha azt hallják, hogy egy kórház egyházi fenntartásba kerül, mert Magyarországon jelenleg az egészségügyi ellátás mindössze 4 százalékát teszik ki azok a kisebb kórházak, egészségügyi intézmények, amelyek egyházi kézben vannak. Más a helyzet az oktatási vagy a szociális intézményekkel, ahol Isten segítségével már bizonyítottunk, és az elmúlt 30 – de leginkább az utóbbi 10 – évben jelentősen bővült a mozgásterünk, ezzel együtt növekedett felelősségvállalásunk is.

Érdekességként említem, hogy a rendszerváltás után az első általános iskola a görögkatolikus egyházhoz került vissza Hajdúdorogon, ezekben az években kezdett el visszarendeződni a kommunizmus előtti állapot, s a régi, nagy múltú intézmények újra az egyházak fenntartásába kerülhettek. A kommunizmus előtt a mainál is markánsabban voltunk jelen az oktatásban, a szociális hálózatban és az egészségügyben is, csakhogy eltelt azóta több mint 70 év, és az emberek jó része ezt elfelejtette. De ha még visszább utazunk a történelemben, az első kórházakat a szerzetesközösségek és püspökök alapították.

Mondhatjuk tehát, hogy több évezredes hagyományt őriznek az egyházak az intézményes gyógyításban. Jelenleg Budapesten a Bethesda Kórház, a Budai Irgalmasrendi Kórház, a Szent Ferenc Kórház, illetve a Mazsihisz Szeretetkórház működik egyházi fenntartásban. Néhány évvel ezelőtt mi is elindultunk ezen az úton, és Debrecenben létrehoztuk a Szent Lukács Görögkatolikus Korai Fejlesztő és Gyermekrehabilitációs Központot, ahol az eltérő fejlődésű kisgyermekek kapnak esélyt egy jobb minőségű életre. Ez volt az első görögkatolikus egészségügyi intézményünk.

A fejlesztőközpont szépen működik, sok család támaszkodik ránk, úgy fogjuk fel, hogy az első leckén túljutottunk, és jöhet a következő lépés. A kisvárdai kórházban szeretnénk a lehető legmagasabb szakmai színvonalon, keresztény értékrend szerint, közösséget alkotva segíteni az ellátást igénylő betegeken. Tudjuk, hogy komplex munka vár ránk, de nekivágunk. Hogy miért éppen a kisvárdai kórház? Mert egyrészt az ország északkeleti részén él a legtöbb görögkatolikus, mi itt vagyunk „itthon”, másrészt pedig egy viszonylag kisebb kórház működtetését elbírja egyházunk.

Nem vertük nagy dobra a kezdeményezést, de július elsején mintegy 4 éves tárgyalási folyamat végéhez érkeztünk el, megkérdeztük az orvosokat, az ápolókat, mit szólnak a fenntartóváltáshoz. Nem egy hirtelen jött, átgondolatlan ötlet vezérelt minket, hanem látni szerettük volna, hogy kedvező befogadást nyerünk-e, s nem utolsósorban nekünk is át kellett gondolnunk, bírjuk-e ezt a feladatot. Úgy érzékeljük, a többség örömmel fogadja a fenntartóváltást. „Ellenhangok” persze mindig lesznek, de összességében örülnek a térségben élők, és kíváncsian várják, milyen többletet tudunk hozzáadni az egészségügyi munkához.

A fenntartóváltás kapcsán szóba került, hogy mekkora előny egy felújított, korszerű intézményt átvenniük, ahol a kórházi kubatúra óriásit lépett előre az elmúlt években.

Igen, így van. De ez a kórházfejlesztés egy országos szintű, kiterjedt projekt része volt, tehát nemcsak a kisvárdai, hanem más kórházak is sorra megújultak ebben a periódusban. Az sem titok, hogy amíg ezek a nagy projektek nem zárultak le, addig nem is vehettük át az intézményt. Hála az Istennek, minden szempontból jó állapotban van a kórház, gazdaságilag és az egészségügyi szakma oldaláról is.

Így olyan értékek megteremtése lesz a célunk, amelyek jobbá teszik az egészségügyi ellátást. Ma már megkérdőjelezhetetlen, hogy a betegeknek szükségük van lelki segítségnyújtásra, s ha egy beteg jó lelkiállapotban van, kedvező körülmények között gyógyulhat, szerető emberek veszik körül, akkor gyorsabban, nagyobb eséllyel épülhet fel a betegségéből. Azzal sem mondok újat, hogy eleve a betegségek nagy része az ember rossz pszichés állapotából fakad, és számos esetben a helytelen életvitel betegíti meg a testet.

Ezek a problémák kéz a kézben járnak, ezért mi elsősorban lelkileg szeretnénk megerősíteni az embereket, a kórházi ápolókat és az orvosokat pedig a gyógyító munkájukkal járó nehézségeken szeretnénk átsegíteni, ettől reméljük tevékenységünk áldásos eredményét.

A lelki megerősítés jócskán ráfér majd a dolgozókra: hasonlóan más kórházakhoz, a kisvárdai ápolók, orvosok is példásan helytálltak a járványkezelésben. A nyári pihenő után a „lelki megújulásra” nekik is szükségük lesz.

Embert próbáló éveket hagy maga mögött az egészségügy. Mégis, az emberi energiát felőrlő helyzetekből, nehézségekből hitükben megerősödve jöttek ki a gyógyítók. A kisvárdai kórházban Bárkának hívták azt a részleget, ahol a koronavírusos betegeket ápolták, az egyik ott dolgozó kollégánk megosztotta velünk a tapasztalatait. Elmondta, a dolgozók jelentős része nem heverte ki a megpróbáltatásokat, szükséges, hogy beszélhessenek arról, min mentek keresztül. Sokszor annyi is elegendő, ha meghallgatják őket, hiszen ez a szeretetből fakadó „meghallgatás” biztatóan hat vissza rájuk.

Ugyanerre a szeretetből fakadó „meghallgatásra” máshol is nagy szükség van. Sokan vélik úgy, hogy a romák felzárkóztatásában is többet érnek a mély, tartalmas beszélgetések, mint bármilyen programok vagy akár az anyagi támogatás. A leszakadó rétegek felzárkóztatásából bőven kiveszi részét a görögkatolikus egyház, a cigánypasztoráció amolyan végeláthatatlan munka, de ennek a hosszú hegymenetnek a csúcsán ott a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat, amely az idén kereken tízesztendős.

Abban bízunk, hogy az Úr felhasznál minket, hiszen mindannyian küldöttek vagyunk, s oda megyünk, ahová küld minket az Úristen. A cigány emberekkel mindig jó kapcsolatban voltam, a gyerekekkel és a felnőttekkel egyaránt. Látom, hogy a hátrányos helyzetű területekről érkező fiataloknak kőkeményen meg kell küzdeniük, hogy bekerüljenek az egyetemekre, hogy bent maradjanak, és megszerezzék a diplomát. Arra törekszünk a sokrétű pasztorációs munkánk során, hogy mindenhol úgy segítsünk, ahogyan azt a rászorulók igénylik.

A roma társadalom is összetett, különböző rétegei vannak, sokféle emberek más-más élethelyzetben, differenciált lehetőségekkel. Sajnos a többségi társadalom hajlamos egysíkúan ábrázolni őket, s általában a magyar–cigány együttélésből fakadó nehézségeket kidomborítani, holott biztos vagyok benne, hogy nemcsak azóta vannak cigány egyetemisták, amióta létrejöttek a roma szakkollégiumok, hanem számos roma értelmiségi a családja támogatásával, a saját útját járva bontakoztatja ki tehetségét, és boldogul a világban.

Természetesen mindig ott kell jelen lennünk, ahol több a gond, és meg kell próbálnunk közösen gyógyítani a sebeket. A szakkollégiumi hálózat fő célja továbbra is az, hogy minél nagyobb számban kerüljenek be a felsőoktatásba roma fiatalok. Most tizenegy intézménnyel működik a teljes hálózat, közülük nyolc egyházi, három pedig állami fenntartású, görögkatolikus cigány szakkollégium Miskolcon és Debrecenben működik. Megfigyeltük, hogy elsősorban az önbecsülésükben kell megerősíteni a cigány fiatalokat, mert általában azok tanulnak tovább, akik ezt a megerősítést megkapják valakitől, akinek a közelében ott van egy olyan pedagógus, aki bízik benne, látja benne a lehetőséget, és támogatja őt.

Nos, ezt a szerepet vállalja fel intézményes keretek között a roma szakkollégiumi hálózat, ahol nem pusztán a tanulmányaikhoz kapnak útmutatást a diákok, hanem az élethez, ahol a hallgató mögött egy egész közösség áll, ahol együtt vannak cigány és nem cigány fiatalok, s ők együtt, közösen hatnak egymásra.

Ezért járnak cigányok és nem cigányok a szakkollégiumba.

Igen. Jellemzően nagyobb számban romákat veszünk fel, és bekerülnek nem romák is, hogy aztán olyan fiatalok jöjjenek ki diplomával a kezükben, akiknek megvan a tapasztalatuk a magyar–cigány együttélés csodálatos gyümölcséről, hogy igenis lehet cigánynak és nem cigánynak együtt dolgozni, tudnak együtt szórakozni, képesek együtt gondolkodni. Éppen ezért pedagógiai szemléletünk egyik sarkalatos pontja, hogy a közösségre hatunk, s ez a csoport, ez a közösség akár évek múltán is életképes marad.

Fülöp atya az országos hálózat elnöke, ön szerint egyéni sorsokon segítenek, vagy érezhetően össztársadalmi hatása van a szakkollégiumi munkának?

Az ország 11 roma szakkollégiumából évente 50-60 hallgató kerül ki, ennyien végzik el sikeresen az egyetemet. Első hallásra ez a szám talán kevésnek tűnhet, de ha belegondolunk, hogy 10-15 év alatt ezek a roma származású, sokoldalúan képzett, identitásukat vállaló értelmiségiek, közgazdászok, színészek, orvosok, tanárok megélnek egy szép életpályát, családot alapítanak, és továbbviszik azt az értékrendet, azt a szemléletet, ami őket sikerre vitte, jó példaként járnak elől a hátrányos helyzetben élők előtt, kovászként hatnak a társadalomra.

Óriási érték van a cigány kultúrában, személyiségükben, adottságaikban, kár lenne elvesztegetni az értékeiket. Ki kell emelni azt is, hogy a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat működtetése magyar sajátosság, nincs hozzá hasonló máshol, ezért ebben az évben Rómában egy konferencián fogjuk bemutatni a programot, majd szeretnénk elvinni a hírét Brüsszelbe is.

Fülöp atya társadalmi kérdésekben többször is megszólal, állást foglal, vállalva, hogy a közösségi oldalán véleménylavinát indít el. Miért fontos, hogy társadalmi kérdésekben hallassa hangját?

Bízom benne, hogy a megszólalásom teljes harmóniában van az egyház tanításával, de azt hangsúlyozni szoktam, hogy amit leírok vagy kimondok, az mindig a saját álláspontom. Merthogy nekem is lehet véleményem, és segíteni szeretnék az embereknek abban, hogy egy-egy kérdést megértsenek. Mi is történik ma körülöttünk? Aki a legharsányabb, annak hisznek az emberek. Ez így nem tisztességes! Nem biztos, hogy annak van igaza, aki a leghangosabban mondja a magáét, ráadásul, akinek pénze van, a médiában bármit elhitethet másokkal, bármennyire is abszurdnak tűnik a téma.

Na most, ebbe a véleménynyilvánításba én is beállok, már csak azért is, hogy legyenek más hangok is az éterben, mert úgy gondolom, az én hangom mögött az evangélium a fedezet. Szeretném az evangélium szavait eljuttatni az emberekhez, hogy bizonyos társadalmi kérdésekben az is hallható legyen.

A sógorom mondta egyszer humoros hasonlattal a közösségi oldalakon megjelenő „akcióimra”, hogy olyan, mint amikor egy harsogó diszkóban valaki gregorián dallamokat dúdol, úgysem hallja meg senki, hiszen elnyomja a bömbölő zene. Igen ám, de abban a gregorián – vagy éppen bizánci – dalban, amit én dúdolok, van valami nagyon mélyről jövő átütő erő. Biztos vagyok benne, hogy többekhez eljut, mint egy erőtlen próbálkozás a diszkóban.

Mi volt a legutolsó ilyen bejegyzése?

Szó szerint idéztem és értelmeztem a törvényt, ami óriási port kavart az elmúlt napokban. Szerintem mindenki tudja, melyik törvényt „címkézték át”, s magyarázták szándékosan félre. Ki kell mondani, hogy a pedofilellenes törvény össztűz alá került passzusa egy valós probléma megelőzését szolgálja, a kiskorúak védelmében íródott. A genderelmélet káros hatásait, a homoszexualitás tudatos terjesztését nem szabad a gyerekek közelébe engedni, ezt nem hagyhatjuk szó nélkül…

Szerző: Kanalas Ottilia, fotó:Pusztai Sándor / Kelet Magyarország