Béres Gábor atya pappá szentelésének huszonötödik évfordulóját a szikszói közösség körében ünnepelte
Béres Gábor atya 2020 óta parókus Szikszón, az Istenszülő születése tiszteletére szentelt templomban. A templom búcsúünnepét szeptember 10-én tartották meg, melyen a közösség Gábor atyát is köszöntötte, pappá szentelésének és házasságkötésének huszonötödik évfordulóján.
Atanáz püspök Ferenc pápa áldását hozta el Gábor atyának, a Szentatya bőséges mennyei kegyelmeket és a Szentséges Szűz Mária anyai pártfogását kéri számára, hogy „növekvő hűséggel és belső örömmel folytassa Istennek és egyházának szentelt imádságos papi hivatását.”
Az alábbi beszélgetésben egy kis visszatekintésre kértem Gábor atyát.
Mit választottál papi jelmondatnak és milyen üzenetet hordoz ez számodra?
Jelmondatomat Izaiás prófétától választottam, már elég korai kispapkoromban. „Hadd énekeljem el barátomnak szőleje iránti szerelme énekét. (Iz 5,1a)” Mindig ott motoszkált bennem az érzés, milyen csodás dolog, amikor Krisztus az utolsó vacsorán azt mondja tanítványainak: barátaimnak hívlak titeket, én pedig ennek a csapatnak lehetek majd a tagja. Természetesen minden keresztényre vonatkozik a mondat, de közvetlenül először tanítványainak mondta… Papként pedig ezt érzem most is a legfontosabb feladatomnak, hogy azt a szerelmet, amelyet Isten táplál mi felénk emberek felé, szavaimmal, tetteimmel, tanúságtételemmel, néha akár dallamokkal is beleénekeljem a világba. Szerintem már a próféta korában is a szerelmes dalok voltak azok, melyeket nem kellett különösebben magyarázni. Ha rááll a lelki fülünk Isten szerelmes dalára, Krisztus életére és szavaira, így nincs mit hozzátenni, csinálni kell!
Annak idején a környezetedben nem mindenki fogadta örvendezéssel az egyház felé irányulásodat …
Amikor általános iskolából egyházi gimnáziumba mentem, még a kommunizmus idején, valóban okozott némi megrökönyödést mind a tanáraim, mind pedig osztálytársaim körében. Amikor azonban a Ferences gimnáziumból beadtam jelentkezésemet a Szemináriumba, mindenki teljes vállszélességgel támogatott!
1998-ban többen is szentelődtetek. Azt látom, nem csak a ti évfolyamotokon volt hasonló a létszám. Mi lehetett 20-25 éve az a „titok”, hogy a nehézségek ellenére mégis többen jelentkeztek a Szemináriumba, mint most?
A rendszerváltás környéke egy olyan kegyelmi időszak volt, amikor nem csak magánemberként, de hívőként is megtapasztalhattuk a szabadság ízét. Akkoriban talán mindenkinek volt ilyen tapasztalata: rendkívüli pezsgő közösségi élet volt jelen egyházközségeinkben. A Szentlélek sodró lendülete bizonyára megmutatkozott a kispapok számában is. Mindamellett nemrég volt szerencsém hallani a Szeminárium elöljáróitól, hogy igazán most sincs sokkal kevesebb kispapunk, csak talán többféle képzési helyen végzik tanulmányaikat.
Kik voltak a minták, a példák, akik a papi hivatás felé irányították érdeklődésedet?
Boldogemlékű dr. Bacsóka Pál, miskolci parókus, sok miskolci fiatalemberben, így bennem is olyan szálakat mozgatott meg, melyeken keresztül bizonyosan Isten munkálta hivatásunkat. Sok görögkatolikus paptestvérem életpéldája mellett az esztergomi ferences atyák igazi atyai szeretete, gondoskodása volt az, ami papi példaként is mély nyomot hagyott bennem. dr. Melles Tivadar atya pedig már az utolsó kispapi évem első félévében vett Sárospatak-Végardón szárnyai alá, ahol betekintést nyerhettem egy igazi, szeretettel és a hívek iránti elhivatottsággal átitatott nagy papcsalád mozgalmas, dinamikus életébe. Köszönet mindnyájuknak!
Eddigi szolgálati időd alatt mindhárom egyházmegyét „bejártad” és nem csak parókiákon tevékenykedtél. Milyen tapasztalatokat, emlékeket hoztál magaddal ezekből az évekből?
Debrecenben négyévi káplánkodásom ideje alatt Verdes Miklós parókus atya vezetésével, három káplántársammal igazán mozgalmas papi életben volt részem. Egy nagyvárosi parókia minden kihívása és szépsége, a rengeteg találkozás, a közösen végzett szertartások, az életre szóló barátságok, a zarándoklatok, hittanos táborok szervezése mind-mind hozzájárultak mai papi és emberi mivoltom formálódásához.
Bátorligeten, egy kicsi, de festői szabolcsi határ menti faluban egészen más jellegű kihívásokkal kellett szembesülnöm. A feladat ugyanaz volt, csak kicsit másképp. Templomot kellett építeni, ami egyúttal a közösséget is különleges módon inspirálta, mozgatta meg. Megtapasztalhattam, hogy a két építkezés, a templom és a közösség építése mennyire elválaszthatatlan, összefüggő dolog, mondhatni egy és ugyanaz. Kilenc nagyon szép évet töltöttünk itt.
Ezután kerültem miskolci gyerekként Miskolcra, a Miskolci Görögkatolikus Általános Iskolába iskolalelkésznek, ahol később nevelési igazgatóhelyettesi feladatokat is elláttam. Emellett két évig a Búza téren voltam kisegítő lelkész, majd a Karmelita templom és rendház templomigazgatójává nevezett ki Atanáz püspök. Mind az iskolában, mind pedig a Karmelita templomban nagyon szép éveket tölthettünk. Nagyon szerettem a köznevelés területén dolgozni, más jellegű kihívást láttam benne, így amikor felmerült az iskolalelkészi munka gondolata, örömmel és gondolkodás nélkül fogadtam el. Az ott töltött kilenc év a gyerekek közelségében segített megtartani a fiatalos lendületet. A pedagógus közösség támogatása mindig mögöttem állt, így a több mint 70 fős hittanos táborok, a csillagász szakkör, a Csodapatika is igazi élmény volt. Az ott töltött idő alatt magam is megtapasztalhattam, hogy egy katolikus intézmény mennyi többletet ad nem csak a gyerekek és szülők számára, hanem az ott szolgálattevőknek is. A Karmelita templomban emellett egy szerető, önzetlen kis közösségre leltünk, ahol az egység minden pillanatban jelen volt, igazi családi légkör uralkodott.
2020. február elsejével kaptam kinevezésemet Szikszóra. Ide is örömmel és várakozással érkeztünk, különösen szikszói gyökereimre tekintettel. Az új templom, az aktív, elkötelezett görögkatolikus közösség léte az első perctől kezdve kijelölte számomra az utat: folytatni az elődeim által szolgált közösség építését, valamint az új templom további gazdagodását. Az itt töltött több mint három év annyi élménnyel, papi örömmel halmozott el, hogy a templombúcsún tartott ezüstmisémet és az ezüstlakodalmunkat már úgy érzem, igazi nagy családként ünnepelhettük együtt. Hálás szívvel köszönjük meg a sok segítő dolgos kezek munkáját, a közösség támogatását, szeretetét. Köszönjük minden jelenlévőnek, hogy örömünkben osztoztak.
Feleségemmel, Szilviával, több mint 30 éve ismerjük egymást, mondhatni kamaszkorunktól. Amikor ő is Nyíregyházán kezdett tanulni (tanító-hittanár szakos pedagógus), akkor vált a barátságból szerelem és öt év udvarlás után, 25 év házasságot követően is tart a szerelem. Azóta is kimondhatatlanul hálás vagyok neki, hogy még mindig elvisel, valamint hogy olyan papnéi elhivatottsággal áll mellettem, ami nélkül nem tudnám elképzelni papi munkámat. Három fiunk, Dávid, Gergő és Máté is kiveszi részét a közösség szolgálatából, hálát adunk értük, hogy ők is vannak nekünk, és egy család lehetünk.
Róma is jelentős helyet foglal el a szívedben. Hányszor zarándokoltál már oda?
Idén voltam kilencedszer (ha belegondolok, milyen kevés J, de tényleg!), bár nem tanultam ott. Mindig szerettem az általam szolgált közösséggel megosztani azokat az élményeket, amelyekben részem volt eddigi életem során. Így jött a gondolat még Debrecenben, hogy zarándokutakat szervezzek. Ennek lett az örömteli következménye Róma, Olaszország, Görögország, Toszkána, és még sok olyan zarándokút, melyeken mint lelkivezető és idegenvezető is próbáltam helytállni. A centenáriumi év szervezésében is több zarándoklat van, így örömmel vettem fel újra a szervezés fonalát.
Miért tartod fontosnak a ministránsok képzését?
Atanáz püspök éppen tíz éve adta azt a megtisztelő feladatot, hogy az egyházmegye ministránsreferensi feladatait ellássam, egyúttal képviseljem egyházmegyénket a nemzetközi ministránsszervezetben (CIM). Ezen feladat része többek között éves ministránstalálkozó szervezése Sajópálfalán, a főpásztor által alapított Szent István egyházmegyei ministránsdíj odaítélésének koordinálása, valamint nem utolsó sorban a pár évente megrendezésre kerülő Római Nemzetközi Ministránszarándoklat megszervezése. Szép feladat, mert hiszem, hogy a közös élmények segítik fiataljainknak az oltárszolgálat fontosságának megértését és szépsége által közelebb kerülhetnek Krisztushoz, akár még a papi hivatáshoz is.