NAGYPÉNTEK

Görögkatolikus egyházunkban e nap délutánján sírbatételi nagyvecsernyét végzünk.

Az alábbiakban Dobos András atya elmélkedését olvashatják:

A sírbatételi vecsernye három ószövetségi olvasmánya közül a középsőt Jób könyvének az utolsó versei teszik ki. Ennek a könyvnek olvastuk egyes részeit már nagyhétfőtől. Jób megpróbáltatásai véget érnek, és, ahogy értesülünk róla, „az Úr még jobban megáldotta őt, mint azelőtt”. A történet lezárása amolyan keserédes. Persze, születtek újra gyermekei, szebbek, jobbak, mint előtte, a vagyona is tetemesen gyarapodott. De a kérdés, az alapvető kérdés, amely végigvonul a könyvön, megoldatlan marad. Mintha szőnyeg alá söpörnék. Igen, Jóbot megáldotta az Úr, másodszor is. De mi végre voltak azok a mérhetetlen szenvedéssel teli napok, amelyeket Jób elveszített az életéből? Igen, születtek újabb gyermekei. De az a hét fiú és három lány, akikről a történet elején szó van, azok odavesztek. Őket már nem láthatja többé Jób. Mint ahogy a szolgái sem, akik ilyen vagy olyan szerencsétlenség áldozatai lettek. A kérdés tehát továbbra is ott bujkál a történet végén: miért ez a sok szenvedés? Miért ez a sok — és amit Jób különösen sérelmez — aránytalan mértékű szenvedés, amit el kellett viselnie, és el kell viselnie minden embernek, sőt magának a teremtésnek is? Jób könyve valójában nem ad válasz a kérdésre. Egyetlen válasza, hogy az ember kicsi ahhoz, hogy Isten végzéseit kutassa.

Amikor az igaz Jóbhoz elment három barátja, hogy mélységes bánatában megvigasztalják őt, messziről meglátva a szerencsétlen embert, elsírták magukat és megszaggatták ruháikat. Azután leültek hozzá a földre, és hét nap és hét éjjel nem szóltak hozzá egy szót sem, mert látták, hogy igen nagy a fájdalma.

Amikor az ember nagyon szenved, nincs olyan szó, amely meg tudná vigasztalni. S még ha meg is törnénk a csöndet és kikívánkozna belőlünk valamilyen kegyes közhely, hogy szenvedő testvérünket bátorítsuk, azt is csak azért tennénk, hogy feloldjuk a bennünk lévő feszültséget, mert enyhíteni akarunk a saját magunk szenvedésén, ami ránk rakódik a másik szenvedéséből. Igyekszünk menekülni, nehogy a fájdalom átterjedjen ránk is. Tudjuk jól, hogy ha igazán vigaszt szeretnénk nyújtani a szenvedőnek, akkor nincs mit tenni, csak jelen lenni, lélekben egyesülni vele, és nem menekülni a fájdalomtól, ami lelkünket átjárja.

Jób barátai hét nap és hét éjjel hallgattak. Csöndben, hangtalanul osztoztak a fájdalomban és a gyászban. Amikor azonban a hetedik napon Jób panaszra nyitja száját, és elátkozza születése napját, a barátok nem bírják tovább a hallgatást. Egyikük elkezdi magyarázni, miért is kell szenvednie Jóbnak. Keresi a bűnt az életében, keresi a felelősségét azért a helyzetért, amelybe került. A másikuk bűnbánatra szólítja Jóbot és alázatra; mintha azok valami csodaszerként egyszerre megszüntetnék a szenvedést. A harmadik kioktatja őt, és szellemi képességeinek határaira figyelmezteti.

Ilyen az ember. Szeretné megmagyarázni, miért a szenvedés. Keressük az okot, mert a szenvedés irracionális. Keressük, ki a felelős. Ki a felelős az ukrán, a szír, az iraki háborúért, ki a felelős a terrortámadásokért, ki a felelős a világjárványért? Ha pedig nem találjuk az igazi okot, megelégszünk bűnbakkal is. A vakonszületett koldust látva Jézustól azt kérdezik tanítványai: „Mester, ki vétkezett? Ő vagy a szülei, azért, hogy vakon született?” Így a három barát is: hol megpróbálják megfejteni Jób szenvedésének az okát és hibáztatják, hol azt vélvén, hogy megtalálták az okot, okos tanácsokkal, praktikákkal látják el.

Ha ebben a pillanatban ott is voltak Jób mellett a barátok, ő magányosabb lett minden embernél. Mert adták a bölcsebbnél bölcsebb tanácsokat, de tudomásul venni a tényt, hogy ez az ember szenved, a szívük mélyén már nem akarták.

A mai napon Jézus Krisztus a szenvedő ember egyetlen igazi barátjaként jelenik meg. Aki maga Isten lévén, osztozni akar az ember fájdalmában. Aki nem azért jön, hogy megmagyarázza a szenvedést. Nem magyarázza soha. Pláne nem hibáztat senkit: „Lám, bűnöd, ostobaságod miatt ide jutottál.” Amikor nem fordul el a bűnösöktől, a vámosoktól, a rossz hírű nőktől, hanem megnyitja feléjük irgalmának ajtaját, nincs benne leereszkedésnek, a dorgálásnak szemernyi nyoma sem. Csak tiszta megértés, befogadás és jóság. Nem azért jött, hogy minket okoljon helyzetünkért. De nem is azért, hogy egyet csettintve megszüntesse szenvedést. Bár megkísérti a sátán: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek legyenek kenyérré.” Meg tudná tenni, hogy kielégíti mindenki éhségét, hogy meggyógyítja mindenki betegségét. De ő más megváltást akar. Nem magyarázza a szenvedést és nem is törli el egy kézintéssel, hanem osztozik benne.

Egészen ki akarja venni belőle a részét, egészen osztozni akar az ember sorsában. Az ő sorsában viszont nem akart osztozni senki. Barátok nélkül marad. Pedig volt neki sok követője, rajongója. A jeruzsálemi úton tömegek éljenezték, terítették le előtte ruhájukat, lengették a pálmákat. A tanítványok alig tudták őt védeni a szorongató tömegtől. Hol vannak most a lelkes rajongók? Hol vannak maguk a tanítványok? Milyen jó is lett volna, ha valaki kitart mellette a virrasztásban a Getszemáni kertben. Ha valaki letörli arcáról a véres verejtéket. De mindenki elaludt. Milyen jó lett volna, ha az a tanítvány, aki megígérte, hogy nem hagyja el sohasem, ott van mellette, amikor kimondják fölötte a halálos ítéletet. És hol van Jakab és János, a testvérek, akik annyira ott akartak lenni vele dicsőségében, jobbján és balján kívántak ülni? Igen, az egyikük valóban ott áll a kereszt tövében. De akinek igazán van valami fogalma a fájdalomról, amit átél, aki tényleg ott van a jobbján és a balján, az nem más, mint két gonosztevő, akit megfeszítettek vele.

János mindenesetre ott áll a kereszt alatt. Vele Jézus anyja és néhány más asszony. De az Úr Jézus, aki az elmagányosodott embert jött üdvözíteni, maga végül teljesen magányos marad. Mert hiába búslakodnak a szomorkodók a kereszt tövénél, már nem tudják enyhíteni annak a magányát, aki magát Istentől is elhagyottnak érezte. Jézus Atyjától is elhagyatva szenved a kereszten. Ő ezt is vállalta értünk. Az a kiáltás, „Éli, Éli, lamma szabaktani?”, „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”, az a kiáltás nem valami üres színjáték része. Jézus vállalta értünk azt a szörnyű magányt, a legszörnyűbbet, az Istentől való elhagyatottság állapotát, azért, hogy megszabadítson bennünket az örök magánytól, ami nem más, mint a kárhozat. Valamilyen ésszel meg sem közelíthető módon mint ember egy időre eltávolodott a Szentháromság szeretet-közösségétől, amelyhez árnyéka sem férhet egyenetlenségnek, féltékenységnek, haragnak, sértődésnek, semminek, amitől emberi közösség teljesen mentes nem lehet. Vállalta a magány érzését, hogy a magára hagyott embert beleemelje a Szentháromság szerető közösségébe, s hogy ez az ember már soha többé ne legyen egyedül.

Emeljük ma szemünket a kereszten magányosan szenvedő Jézusra, tekintsünk a sírban magányosan fekvő Krisztus testére, és merítsünk belőle erőt, hogy életünk nehéz és sötét pillanataiban eszünkbe jusson: van egy igaz barátunk, aki nem azért jött, hogy kioktasson bennünket a szenvedésről vagy hogy megszüntesse azt, nem is azért jött, hogy szemünkre hányja bűneinket és hibáinkat, hanem azért, hogy együtt szenvedjen velünk.

Képek: www.listal.com és www.britishmuseum.org

További elmélkedések a honlap Gondolatok menüpontjában találhatók