A miskolci székesegyház főbúcsúját az Istenszülő elszenderülése és mennybevétele ünnepén tartják
Hagyomány a miskolci székesegyházban, hogy a búcsút mindig augusztus 15-én tartják meg, legyen ez a hét bármely napján. A munkanap ellenére elég szépszámú közösség vett részt csütörtökön délelőtt a püspöki Szent Liturgián.
Szemerszki Mihály atya, a Búza téri székesegyház parókusa ünnepi szónoknak Pacsai János protopresbitert, a csereháti kerület esperesét kérte fel.
János atya beszédében az ünnep lényegét így foglalta össze: „Mária elszenderülése és mennybevitele ezt üzeni nekünk minden pillanatban, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem Istené; nyitva van Isten országának a kapuja. Bízzatok! A mennyei Atya mindnyájunkat hazavár.”
Az Istenszülő személyével kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy ő az, aki „odavezet bennünket Krisztus keresztjéhez, aki odavezet az Úr Jézushoz”, ha életünk során eltéved a testünk, a lelkünk, ha gondolataink terhesek, de bűnbánatot tartunk. „Mária ezt tette életében is, és a történelem folyamán azóta is sokszor ezt teszi velünk, rámutat a lényegre, hogy haza tudjunk találni, hogy megnyugodjunk.
Világi problémáink egyikeként János atya a bizonytalanságot nevezte meg: „Mintha sok iparág erre épülne, hogy félelemben, rettegésben, bizonytalanságban éljünk.” Belső bizonytalanságunk sokszor mentális betegségekbe sodornak minket, de a hitvallásban, a Hiszekegyben megtalálhatjuk rá a „gyógymódot”.
„Minden nap elmondjuk a célt, hogy miért is érdemes élni, szenvedni, kudarcokat elviselni; mert várom az örök életet. Amikor Mária elszenderüléséről, haláláról, mennybeviteléről beszélünk, sokaknak a saját veszteségeik, gyászunk jut eszünkbe. Ebből akar felemelni az egyház, mert nem a halálé az utolsó szó, hanem Istené, az életé. Így vezeti lelki életünket, lépésről lépésre, kiemelve bennünket, a létezésnek a legsötétebb pillanataiból, amikor egzisztenciálisan megtapasztaljuk a halálnak a sötétségét, a bilincseit, a nyomorúságot.” – mondta János atya és kifejtette, hogy erre Mária életéből honnan láthatunk példákat. Majd a gondolatmenet végén hozzáfűzte: „a halálban az egyház Isten országának a nyitott kapuját látja. Nyitva van a kapu, és Mária az első, aki belép. Nekünk is van reményünk; ha abban a tisztaságban és lelkületben, abban a hűségben élünk, amire példát mutatott Mária élete, akkor mi is részesülünk Isten országában.”
A keleti templomokban legtöbbször a kijárati ajtó fölé festik meg Mária elhunytát. Ennek egyik szimbolikus jelentése, hogy nem a világ zaja határozza meg az életünket, hanem az, hogy nyitva van Isten országának a kapuja, hangzott el a prédikációban.
„Jézus használja magára ezt a szót, „Én vagyok az ajtó (Jn 10,9)”. Ő az, aki kereszthalála és szenvedése révén alászáll a poklokra, letöri a börtönök zárait, megszabadít bennünket a fogságból és megnyitja a mennyország ajtaját. Az első ember, aki belép Isten országának nyitott a kapuján Mária. Ez az igazi vigasztalása az ünnepnek, hogy nem a halálé, nem a szenvedésé, a gyászé, a nyomorúságé az utolsó szó, hanem Istené, az Isten által adott életé, amit a szentségekkel állandóan növel bennünk az egyház , bátorít és biztat.” – zárta ünnepi beszédét János atya.
A liturgia a szokásos búcsúi körmenettel, evangéliumolvasással fejeződött be, mely után a parókia közössége a templomkertben kicsit megállva, egymásra időt szánva, szeretetvendégséggel ünnepelt a hétköznapi forgalmat folytató város kellős közepén.
Pacsai János atya teljes ünnepi beszéde a LINKRE kattintva meghallgatható.
Szerző: Varga-Juhász Bernadett