Majd’ fél évszázad a gyermekvédelemben

Az eddig megszokott nagyobb ünnepség helyett jóval szerényebb körülmények között nyújtotta át Orosz Atanáz püspök az elismerést, hiszen a járványhelyzet okán, a közös, intézményi hálaadó liturgia és ünnepség elmaradt az Árvagondozó Szent emléknapján, december 30-án.

A legnagyobb meglepetésként érte Lónárt Csaba Attila igazgató urat a díj, hiszen nem is ünnepségre, hanem nyugdíjba vonulás előtti, utolsó munkanapjára érkezett a gyermekvédelmi központ tolcsvai irodájába.

„Amikor kezembe vettem az elismerést, a gyermekvédelemben eltöltött negyvenhat esztendő is eszembe jutott, ami most egyfajta módon befejeződik számomra. De nem csak én érdemeltem ezt ki, hanem azok a munkatársaim is, akikkel együtt dolgozom, mert ez egy csapatjáték. Nem lehet egyedül nagy eredményeket elérni, de ha tényleg összefogunk – és ez történt nálunk, most is ez határozza meg a munkánkat - akkor a gyermekekért együtt tudunk jó dolgokat csinálni.” – mondta Lónárt Csaba Attila igazgató úr a vele készült interjúban.

"A gyermekvédelmi munkát igazából tizennyolc esztendősen kezdtem, alig egy-két évvel idősebben, mint az ellátottak. Gimnáziumi éveimet Pannonhalmán töltöttem, és ott sokféle „alapot” kaptam, a hittől kezdve, a szociális érzékenységen keresztül, az emberekhez való odafordulás tekintetében is.

A keresztanyám a gyermekvédelemben dolgozott, nevelőszülői felügyelő volt, akkor így nevezték, ma ezt úgy mondják, hogy nevelőszülői tanácsadó. Kisebb gyerekként is sokszor volt, hogy elvitt magával az irodába, vagy a területre; sok nevelőszülőnél is megfordultam akkoriban. Később ez úgy köszönt vissza, hogy a gimnáziumból kikerülve, nem volt lehetőségem továbbtanulni, munkát kerestem, akkor említette, hogy van egy intézmény Abaújkérben. Elmentük az igazgatóhoz, és pár nap múlva már ott dolgoztam. Egyrészt megfogott az a környezet, ami ott volt, és ennek a feladatnak a szépsége. A nehézségeit akkor még nem láttam, akkor még csak azt láttam, hogy ez milyen szép; hogy olyan gyerekeken segítünk, akik fogyatékkal élnek. Ez az egyik specialitása az abaújkéri intézménynek most is. Akkor még nagyon kevesen voltak azok a gyerekek, akik család nélkül kerültek oda, négy-öt gyerek volt csak nyáron, akik nem tudtak hazamenni, mi biztosítottuk nekik a családi hátteret.

Minden fokát bejártam az ottani feladatoknak, mert kezdtem gyermekfelügyelőként, aztán később lehetőségem nyílt rá, hogy tanuljak, Sárospatakon végeztem a tanítóképző főiskolát, majd a gyógypedagógiai tanárképző főiskolát. Voltam nevelőtanár, osztálytanító, aztán nem sokkal később gyermekotthon vezető, pontosabban diákotthon vezető, akkor még így nevezték.

Aztán jött 1988, amikor azt a feladatot kaptam, hogy Hernádvécsén egy intézményt kellene megszervezni; gyermekotthont, pontosabban nevelőotthont, ahova enyhe értelmi sérült gyerekek is bekerülhettek, mintegy hatvanan, és iskolát, ami nem csak „belső” iskolaként működött, hanem a településről és a környékről is idejártak a gyerekek és hozzá még egy óvodát is. Haladó dolognak tűnt, hogy külsős gyerekek bejöhettek, a nevelőotthon belső iskolájába, mert akkor még zárt világként működött egy gyermekotthon. Előnyei, de hátrányai is voltak ennek a megoldásnak.

Nagy kihívás volt, de sikerült olyan munkatársakkal körül vennem magam, akik hasonló lelkesedéssel, és szakértelemmel tudták ezt a feladatot végezni. Nagyon sok „fizikai” munka is volt. Talán furcsán hangzik, de ’88-ban itt még csak „kurblis” telefon volt, napközben nyolctól négyig. Fával, szénnel fűtöttük az osztálytermeket, hálótermeket. A kastély termeit és a régi mezőgazdasági iskola termeit át kellett szobákká, irodákká alakítani. Az intézmény területén laktam én is a családommal, a négy szolgálati lakás egyikében. Feleségem is nevelő, nevelőszülői tanácsadó volt, sőt lányom is ezt a pályát választotta.

Az igazi nyitás a társadalom, a település felé majdnem tíz év múlva kezdődött el nálunk, 1998 környékén, amikor az első lakásotthonokat mi nyitottuk meg a megyében. Aztán országosan is elég hamar meg tudtuk lépni: mi a szakmai oldalát kellett, hogy kidolgozzuk. Akkor a kastélyból, ahol hatvan gyermeknek adtunk elhelyezést, öt családi házba költöztünk ki, Hernádvécsén, Garadnán és Novajidrányban. Ez egy óriási lépés volt, mert az a fajta zártság, ami eddig volt, egyfajta integráció felé mozdult el. Országosan megszűntek a belső iskolák, aminek persze volt jó oldala is, a hátránykompenzáció szempontjából. A régi mezőgazdasági iskola épületében ma már két lakásotthon, és a szakmai egység irodái vannak, a kastély pedig mostanra négycsillagos szállodaként működik.

Azt mondjuk, hogy a kisebb egységek sokkal jobban modellezik a család funkcióját. Az a hatvan gyermek azonban sokáig visszasírta a kastélyt, hatalmas parkját, gyümölcsösét, a focicsapatot, a meccseket, a nagy ünnepségeket. Aztán idővel azokat a dolgokat is megérezték, hogy milyen az, amikor családszerűen tudunk együtt élni és azokat a funkciókat próbálják az ott dolgozó felnőttekkel betölteni, ami a családban megszokott. A dolgozók állandósága segítette a „nagycsalád” működését. Korábban sokszor láttuk is, hogy mennyire idegen a nevelésben, hogy csoport szinten gondolkodtunk, csoport szintjén terveztünk. Az egyén háttérbe szorult. Az akkori elvárás szerint, nem volt fontos az egyén, például nem voltak egyéni gondozási-, nevelési tervek sem, mint most.

Pályafutásom alatt szinte egy helyen dolgoztam, de legalább ötször változott a neve a különböző intézményösszevonások, átalakítások miatt. Végül az összes gyermekvédelmi és szociális intézmény egy irányítás alá került Miskolcon, ez lett a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szociális- és Gyermekvédelmi Központ, ahol én akkor igazgatóhelyettesként dolgoztam, a gyermekotthoni részterületen.

Majd 2013-ban püspök atya vállalta ezt a nagyon nehéz és komoly, sőt eddig az egyházmegyében, illetve akkor még az Apostoli Exarchátusban, még nem végzett feladatot, a gyermekvédelmi szakellátást. Az egyház jelenlétére sokkal inkább szükség van ezeknél az árva gyerekeknél, akiknek jelentős része valójában nem is árva, de nem tudják, vagy nem akarják nevelni őket, elhanyagolják, sokszor bántalmazzák őket; szociális árvák. Fontos volt, hogy valami pluszt tudjunk adni az ellátáson túl, ez pedig leginkább a hit és a személyes példa. Ez egyfajta lehetőség, amit felkínáltunk és nem erőltetünk, hanem megmutatunk, ahogy annak idején nekünk is a szüleink azzal, hogy együtt mentünk a templomba, együtt imádkoztunk otthon. Nekik senki sem mutatta ezt meg. Ha a mi nevelési rendszerünkbe be tudjuk építeni a hitet, az elfogadást, akkor azt gondolom, hogy az ő lelki fejlődésük is olyan irányba mozdul el, amitől jobbak lesznek, jobb felnőtté válnak, gyógyulnak a sebeik. Eleinte huncutkodtak a templomban, idegen volt számukra, de ahogy teltek az évek, egyre inkább részesei lettek: felolvasás, pásztorjáték, aztán lassan a Miatyánkot is együtt mondják. Kicsit irányítva őket, otthonra is olyan programokat szervezünk, ami magába rejti az ünnepek igazi értékét.

Azt a sok szenvedést, amit a gyermekeink megéltek, csak úgy lehet elviselni, illetve azon az úton haladni, hogy őket segítsük és tovább vigyük, ha az embernek a hite erős, ha tud imádkozni. Ebből táplálkozik az az alapelv is, amit az intézményben megfogalmaztunk; a feltétel nélküli elfogadás és a végtelen szeretet személyes példával. És akkor tudunk olyan gondolatokat megfogalmazni, ami megerősíti őket, amiből megérzik, ők is fontosak.

Ez a feladat soha nem végezhető el. Már azért sem, mert mindig jönnek új gyerekek, akiknek szükségük van ránk. A meglévők felnőnek, önálló életet kezdenek vagy hazakerülnek, ha rendeződik a család helyzete. Az utánkövetés még nem az igazi, hiszen hét éve, hogy ebben a formában dolgozunk, de azt tudjuk, hogy mindig akad öt-hat gondozott, aki nagyon tehetséges, főiskolára, egyetemre kerül. Ösztöndíj rendszerrel tudjuk még jobban ösztönözni a tanulásukat. Egyikőjükre különösen is büszkék vagyunk, példaként is tudjuk állítani a többiek elé: rajz szakon végzett, egyik alkotása, egy fény installáció, Miskolcon látható.

Nem hiszem, hogy ettől a munkától el lehet szakadni és nem is szeretnék, csak más formát kap. Több idő jut a családra, gyerekekre, unokákra. Azt gondolom, hogy aki „gyermekvédő”, az élete végéig az is marad. Ez nem egy munka, egy feladat, hanem ahogy már többen megfogalmazták, ez életforma, amit választottunk. Nem volt az enyém sem könnyű és gördülékeny út, de a Jóisten valahogy mindig úgy rendezi, hogy megértjük, megtaláljuk a pozitívumait, a helyes utat. Egyébként nagyon gyorsan elszaladt ez az idő, ezért gondolja meg mindenki, hogy hogyan él, mert nagyon rövid az idő a tartalmas életre."

A tolcsvai központú Szent Zotikosz Gyermekvédelmi Intézmény igazgatói feladatainak ellátásával Ivancsóné Hajas Ágnest bízta meg Atanáz püspök 2020. december 31-től.

Az intézményben most hatszáznegyvenöt gyermeket háromszáznegyven dolgozó - beleértve a nevelőszülőket is - látja el. Tizenkét lakásotthon van, köztük van egy különleges is, a Szent Tekla Lakásotthon, ennek vezetője volt korábban Ivancsóné Ágnes.

„A lakásotthon legfőbb küldetése valósul meg itt, mégpedig az Egyház tanításával összhangban az Élet szolgálata, a születendő és a megszületett gyermekek jobb életesélyeinek megteremtése, hogy így a gyermekek ne kerüljenek az édesanya ellehetetlenült életkörülményei miatt automatikusan nevelőszülőkhöz vagy akár az utcára – mondta el Ágnes tisztelendő asszony, majd hozzá tette:

„Nagyon szívet melengető tapasztalataim vannak, hiszen a kisbák a nehézségek ellenére együtt lehetnek  édesanyjukkal, akiktől a szükségleteik szerinti legnagyobb szeretetet és gondoskodást kapva növekedhetnek és fejlődhetnek, úgy hogy  szeretetteljes, biztonságos, ugyanakkor családias légkört alakítottunk ki, a lakásotthonban dolgozó szakmai team közös munkájának összehangolásával. Ez módszertani és pedagógiai szempontból, valamint emberileg is szép kihívás volt, amit sikerült teljesíteni.”

„A gyermekvédelem mindig is foglalkoztatott; mit lehetne tenni, hogyan kell helyesen ehhez a kérdéshez hozzáállni, hogyan tudnám megérteni és megértetni az emberekkel ezt a kényes szociológiai, politikai, gazdasági, társadalmi és morális problémát. Istenfélő emberként és az egyház tanítása szerint erőmhöz és tudásomhoz mérten szeretném segíteni a rám bízottakat. Nem győzök hálát adni, azért ahová születtem. Meggyőződésem, hogy senki sem tehet arról, hogy hová születik, de bárhová is kerüljön, kaphat segítséget ahhoz, hogy talpra álljon, boldoguljon. A hitem ad erőt, hogy szeretettel, a szeretetért éljek, a szeretet pedagógiáját alkalmazva.” – fogalmazott a Szent Zotikosz intézmény új vezetője.