Atanáz püspök homíliája karácsony ünnepén a miskolci székesegyházban
Drága testvérek, ezen a napon, amikor a templomunkba beáradó fényözön csak szerény jelképe a mindent elárasztó ragyogásnak, mindannyian ünneplőbe öltöztünk és a lelkünket is igazán díszbe, ünneplőbe öltöztetjük, hiszen ahogyan esti virrasztásunkban énekeltük: „Ma mindenek betelnek örömmel, mert Krisztus a Szűztől született”. Valóban túlcsordul lelkünkből az öröm, látva Isten különleges szeretetét, amellyel megajándékozza az emberiséget. S ahogyan a kis újszülött szemével most már gyermekszemmel is nézi ezt a világot. Igen, így is lehet látni ezt a csodálatos teremtést, ezt a teremtett világot és annak koronáját, az embert.
De tudjuk azt, hogy az éremnek van egy másik oldala is, és nem csak az evangéliumunkba tolakodott be Heródes, hanem a világunkba is, ahol tömeggyilkosok, háborúzó elnökök, háborús gondolkodású nagyurak igyekeznek a maguk tetszése szerint alakítani az egész földkerekséget. Igen, karácsony napján is végtelenül sajnáljuk azokat a gyermekeket, akik immár nem Betlehem környékén, hanem Gázában lettek gyilkos csapások áldozatai, sajnáljuk a Donyecki-medencében és környékén szenvedő testvéreinket, sőt a szomszéd országnak még sok más lakóját is, akik dideregve, fagyoskodva élik túl ezt az év végét. És rendkívül sajnáljuk azokat a közel-keletieket is, akik egy-egy újabb terrorszervezet hatására most megint csak félve, remegve karácsonyoznak és könnyes szemmel nézik, ahogy karácsonyfáikat lángra lobbantják, felgyújtják az őket irigylő, az őket elnyomó polgártársaik. Ebben a világban, úgy tűnik, a gonosznak még mindig nem elég az, amit eddig művelt, fegyverek és egyéb eszközök révén igyekszik tönkretenni örömünket. Pedig elénekeltük az éjszakai zsolozsmának egyik fénypontjaként, hogy „fegyverkezzetek bár, le fogtok győzetni, övezzétek föl magatokat, le fogtok győzetni, mert velünk az Isten”, mégis aggódva figyeljük a fejleményeket, a világ forgását, és azt hiszem, évről évre egyre jobban rászorulunk a béke fejedelmére.
Mert karácsonykor, ahogyan ugyanebben a zsoltárban elénekeltük tegnap este itt, éppen a béke Fejedelmének, Isten Igéjének a test szerinti születését ünnepeljük. Hozzá sóhajtozunk akkor is, ha betegek vagyunk, vagy betegeket kísérünk, akkor is, ha nyomorban lévő embereken esik meg a szívünk. Tőle várunk megoldást, ha emberi képességeink korlátaiba, határaiba ütközünk bele.
Tudjuk, hogy a zsidók olyan messiási kort vártak, ahol már nem a hatalmaskodóké, a magabiztos csalóké vagy törtetőké, hanem magáé Istené az utolsó szó. És amikor Jézus Krisztus eljött, első olvasmányaként, kétezer évvel ezelőtt azt olvasta fel a róla szóló jövendölésből a názáreti zsinagógában, hogy az Úr lelke keni királlyá, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek, szabadulást a foglyoknak, vigasztalást a szomorkodóknak és meghirdesse az Úr kegyelmének évét. Itt vagyunk az Úr kegyelmének éve küszöbén, hiszen Ferenc pápa már tegnap este, szenteste megnyitotta, és az egész világ összes püspöke megnyitja lassacskán a kegyelem évét, ahol a nagy fordulatot szeretnénk látni, amit a karácsony, Jézus Krisztus születése hozott meg nekünk. Mert a karácsony nem csak egy nagy családi lakoma, és nem is csak egyéni, intim ünneplése a szeretetnek, hanem egész világot átalakító isteni ünnep, amelyet maga a Mindenható tervezett és valósított meg.
Hitünk és tapasztalatunk szerint kétezer éve Jézus Krisztus valódi változást hozott a világba. Ezért fogjuk énekelni most is, többször is áldozási versként, hogy „váltságot küldött az Úr az ő népének”. Igen, megváltást, váltságot hozott a földre, személyében maga Isten lépett be életünkbe, fényt hozva a sötétségbe, örömhírt a szomorkodók és az igazságra szomjazók világába. Számításaim szerint éppen kétezer éve annak, hogy Jézus nyilvánosság elé lépett a teljes és végérvényes igazsággal, azzal, amit tett és tanított, feltárta előttünk Isten akaratát és felcsillantotta a boldogság reményét mindenkinek. Mert világossá tette, hogy nincsenek selejtek e világon, Isten mindenkit egyenlő méltósággal, saját képére teremtett meg és számára minden ember nagyon kedves. Nem akarja, hogy a bűnéhez kötődjön az ember élete végéig, hanem felszabadítja, akit csak lehet. A bűnbánat által a bűnbocsánatot adja meg mindenkinek, aki ezt kéri vagy akarja.
És Jézus környezetében megfordul ennek a világnak a rendje is, mert mindmáig e világ fegyverkezésről és a pénzről szól. Az Isten Fia pedig egyszerű, gyámoltalan gyermek képében kineveti a világnak ezt a furcsa rendjét. Nem az erőszaké és nem is a fegyverek erejéé a döntő szó, hanem azé az Istené, aki gyöngéd, aki irgalommal fordul a másik felé. Ferenc pápa tavaly karácsonyra fogalmazta meg ezt a nagyon személyes üzenetét, amely sokunknak szívéhez szól: „Örvendezzél te, aki elvesztetted a bizalmadat és bizonyosságaidat, mert nem vagy egyedül: Krisztus érted született meg! Örvendezzél te, aki elengedted már a reményt, mivel Isten kezet nyújt neked: nem ujjával feléd bökve fenyeget, hanem a Kisded apró kezecskéjét kínálja fel, hogy megszabadítson a félelmeidtől, megkönnyítse a terheidet, és megmutassa, hogy minden másnál többet érsz a szemében.”
Igen, a betlehemi gyermek ezt hozta a pásztoroknak és a hozzá felszabadult szívvel érkező bölcseknek. És ezt hozza mindazoknak, akik ma is nyitott szívvel szemlélik és követik őt. Egy új világrendet, amelyben helye van mindnyájunknak, nem csak a pénznek és a fegyvereknek. Olyan világot, amelyben nem csak az aranynak, hanem a tömjénnek és a mirhának is helye van, vagyis a kenetnek, amely a szenvedésekre is vonatkozik. Elnézem, hogy a nagy karácsonyfánkkal átellenben a másik apszisban szimmetrikusan egy nagy kereszt van elhelyezve: az a kereszt, amelyet majd vasárnap missziós keresztként a Szentévre fogunk körmenetben körbehordozni. Jézus Krisztus születése összefonódik a kereszt titkával is. És megoldást hozhat még ott is, ahol az abszurdnak tűnő szenvedést már-már nem tudjuk elviselni. Igen, Jézus Krisztus azért jött közénk, hogy megváltó halálával mentsen meg bennünket. Ő az egyetlen, aki azért született, hogy meghaljon értünk, és utána föltámasszon magával együtt. Életáldozata bennünket is lemondásra és áldozatkészségre, áldozatvállalásra hív föl. Hiszen tudjuk, hogy az ünneplőbe öltözött, karácsonyt ünneplő emberi seregeken túl milliók vannak ma is szegénységben, nyomorban, háborúban és nagy bajban. És Jézus megtanított bennünket a szeretetre, amely még az ellenségekig is kiterjedhet. Megtanított arra a szeretetre, amely a tökéletesség útja, és amely az irgalomból, a jóságból fakad. Azt kéri, hogy akik vele tartanak, azok merjenek segíteni a rászorulóknak, merjen szívük megesni azokon, akiknek még nem jutott az élet javaiból.
Ezen a karácsonyon liturgikus énekeinkben már egy új országot hirdetünk meg. „Krisztus születésével az ég és a föld összeköttetésbe léptek – hangzik Damaszkuszi Szent János éjszakai éneke. – Ma az Isten a Földön megjelent, és az ember a mennyben fölemeltetett”. Igen, így teljesült be ma az a régen sejtett igazság, amelyet már 40 napja megénekeltünk a karácsonyi katavászia végén, hogy különös és dicsőséges titok az Istenszülő születése, melyből mi mennyet és istállót látunk. Egy barlangban a mennyországot látjuk, és a Szűzanya ölén, mint kerub trónnál látjuk a megtestesült Istent.
Ez a mi liturgiánk nemcsak visszaemlékezés az első karácsony istállójára és jászlára, hanem a gyermek születésnapján túl egy új országnak a meghirdetése. Anatoliosz érseknek a költeményeivel van tele a zsolozsmánk, ahol nem magatehetetlen újszülöttről, hanem az általa képviselt Isten országáról éneklünk. „A te országod, Krisztus Istenünk örökkévaló ország, s a te uralkodásod nemzedékről nemzedékre tart, te megtestesültél a Szentlélektől, és a mindenkor Szűz Máriától emberré lettél. Te világosság vagy a világosságtól, az Atyától való kisugárzás, mellyel mindenkit megvilágítasz”.
Tehát ha lankadt gyermekkori bölcsődalaink idilli hangulata már nem egészen tükrözi vissza azt a világrengető eseményt, melyet oly sokan vártak, ezekben a mondatokban észrevehetjük azt az Istent, akit az emberiség öröktől fogva várt. De ugyanő adja a személyes reményt is mindegyikünknek.
Csodaszép az ünnepi kontákunk, amelyben meghirdetjük, hogy „ma a szűz a legfelsőbb lényt szüli”. Egy igen hosszú költemény volt eredetileg ez, amelynek 24. záró strófája kezdődik azzal, hogy a Szűz imádja egyszülött fiát, és így könyörög hozzá: „Üdvözítsd (mentsd meg) ezt a világot, ó Fiam, vezérem, Teremtőm és Uram.” Mi is így imádkozunk: Mentsd meg, üdvözítsd ezt a világot, ó, egyszülött fiú, aki a szíved mélyéből szeretsz bennünket és a mai napunkat ünneppé tetted! Tedd igazi ünneppé az egész világ számára a most kezdődő Szentévet, és engedd, hogy alábbhagyjon a háború vihara, és végre újra szeressék egymást az emberek az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében! Amen.