Interjú Kocsis Istvánnal a papi szolgálatról.
István atyának, a Miskolci Egyházmegye emődi szervezőlelkészének, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke 2016. augusztus 20-a, államalapító Szent István ünnepe alkalmából, a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozta „a településen élők és a görögkatolikus hívek életét is gazdagító, elhivatott papi szolgálata, illetve példaadó közösségépítő munkája elismeréseként."
Mindenekelőtt szívből gratulálok István atyának a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben való részesedéséért, ami azt hiszem szép és méltó elismerése egy immár csaknem fél évszázados áldozatos papi munkának. Hogy tekint István atya erre a díjra, milyen érzésekkel fogadta azt?
Köszönöm, Testvérem a kitüntetésbe való jó szándékú belemagyarázást. Tudom, vannak érdemesültebb paptestvérek bőven. Miért én részesültem ebben? Magamtól is ezt kérdezem. S a válaszom a kérdésemre kettős: Az első, ami ezzel kapcsolatban eszembe jut: „Ne nekünk, Uram! Ne nekünk, hanem a Te nevednek adj dicsőséget.” A második: „mint haszon nélküli szolgák, Uralkodó – csak azt tettük, ami kötelességünk”. Ezért pedig még „köszönöm” sem jár.
Tapasztalata alapján mit gondol, mi a kulcsa annak, hogy egy ember, egy pap, valóban gyümölcsöző prófétai munkát tudjon végezni, hogy az Úrhoz tudja fordítani az embereket? Miben áll a pap felelőssége?
Munkánk hatékonyságát a „tűz” próbálja meg. Egyre csak a mulasztásaimat látom, s hogy „mily temérdek munka várt még, mily’ kevés, amit beválték félbe- szerbe…” (Arany János)
Tudjuk, hogy a mai világunk, a társadalmunk igen gyorsan változik. Ha visszagondol István atya a két, három vagy négy évtizeddel ezelőtti lelkipásztori munkára, az emberekre, s összehasonlítja őket a napjaink emberével, milyen különbség mutatkozik? Másképp kell-e megszólítani a mai társadalmat? Változott-e a gyümölcsöző papi tevékenység kulcsa?
A teológia után is remek példaképeim voltak. Az első Szalka Béla, mezőladányi parókus, aki csodálatosan gyűjtötte maga köré a különböző korosztálybeli embereket. Ma is emlékszem szavaira, amint 1968. okt. 1.-én (Mezőladányban) a Paraklisz evangéliumi szakasza után a kápolnát megtöltő híveknek ajánlotta: „Ahogy Mária sietve ment rokonának segíteni, ugyan úgy sietve adjuk mi is időnket, fáradozásainkat Istennek és egymásnak.” „Kétszer ad, ki gyorsan (habozás, fontolgatás nélkül) ad.” – Hejőkeresztúri elődöm, Dr. Rohály Ferenc kanonok úr a maga bölcs, megfontolt tanári magatartásával mutatta az utat a hívekhez, betartva a három lépés távolságot. – S a szuhakállói évek, a „mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek” (Szentpáli gondolat megtestesítője – Farkas Olivér atya) ugyancsak föladta a lelkipásztori leckét. Otthonomnak Emődöt érzem. Itt van a „Családom”. S nem véletlen.
Visszatekintve a papi szolgálatára, annak melyik mozzanatáért vagy éppen szolgálati helyéért tölti el a legnagyobb hála, van-e olyan, amelyik a kedvesek közül a legkedvesebbnek tekinthető?
1968. okt. 1. Mezőladányba történt kinevezésem időpontja. Első állomáshelyem, annak minden szépségével, buktatójával, ahonnan máig kitörölhetetlen emlékeket őrzök szívemben.
Tudna-e olyan lelkipásztori élményt megosztani velünk, amely beleégette magát a lelkébe, s meghatározóvá vált, olyat, amire ha visszagondolt, lendületet kapott, s amiből a nehézségek idején erőt tudott meríteni?
Élmény! Halálos beteg bácsihoz hívtak. Elimádkoztuk együtt a betegek szentsége (imáit) szertartását. „Tessék még maradni, imádkozzunk még, s én mindkettőnk imáját viszem! ” – szólt a beteg. S maradtam. Imádkoztunk együtt – egy ideig. Aztán már csak az én szavaim hallatszottak. Bevégeztetett!
Van-e esetleg valami, amit még fontosnak tart megemlíteni az elhangzottak kapcsán, vagy az évtizedek során megszerzett bölcsességből ki szeretne emelni a fiatalabb paptársainak, hittársainak épülésére?
Szemezgetek az emlékeimből:
Még csak kis diák voltam, de egész életemre kiható lelki- és fizikai élményben volt részem Édesapám mellett, aki szabolcsveresmarti parókus volt. Taligával (egylovas, kétkerekű közlekedési eszköz) mentünk minden hónap utolsó vasárnapján Dombrádra, a Szent Liturgiára. Csikorgó télben, még a hó is vakítóan ragyogott. Néhány kilométer megtétele után Édesapám leszállt a taligáról, hogy bebugyolálja a lábzsákkal a lábamat, ő pedig, hogy egy kis friss vérkeringést biztosítson a végtagjaiban, gyalog vezette a lovat. Dombrádon szokás szerint lelki tisztulásra várók fogadták a kis barokk kápolnában. A legtermészetesebb dolog volt, hogy a tisztelendő sugárzó arccal, szerető tekintettel foglalta el helyét a jéghideg templom fűtetlen (lábzsák nélküli) gyóntató fülkéjében (miközben engem ez időre a plébános bácsi édesanyja bevitt a plébániára melegedni). Nem hivatkozik a pap a fagyos lábaira, kezeire, mert „a buzgóság házadért” áttüzesít. Nem sürgeti az óra mutatója sem, mert aki most szeretné letenni lelki terhét, aki most szeretné hallani az irgalmas Krisztus szavait: „Menj békével!”, - aki most meghallotta és engedelmeskedett a „mindeneket bölcsen intéző” Szentléleknek, az nem biztos, - hogy ha most esetleg elutasításban részesül, vagy a kurtán-furcsán „tudjuk le ” helyzet után - jövő alkalommal ismét fog engedelmeskedni a neki súgó Szentléleknek. Arról meg talán ne is szóljunk, hogy a mindig időhiányban szenvedők számára soha nincs alkalmas perc sem, pláne nem óra. A bűnbánókat akkor és ott kell meghallgatnia a papnak, amikor arra igény van. – Ez csak egy élményem a sok közül, amely ébren tartja a papban, az emberben a tettrekészség vágyát, igényét.
A szemináriumból hoztam az intést, ami régimódi, de számomra örökérvényű: „Tisztelendő urak! A (betegek kenetét) Szent Útravalót mindig, minden körülmények között ellenszolgáltatás nélkül közvetítsék a rászorulóknak, még akkor is, ha hintón érkeznek! A beteg, a haldokló apostolokat vár, az apostolok lován”, s nem bérmunkásokat, hogy hosszú imádság mellett felemésszék a betegek, haldoklók „házait”.
Vannak lelkipásztorok, akik ki szokták egészíteni arra: „senki nem kényszeríti a lelkipásztort, hogy hintóba fogja hat lovát, amikor van neki „apostolok lova”. Papi megélhetésünk van annyira biztosítva, hogy mi hozzunk áldozatot a Jóistennel való kibékülés esetleges utolsó lehetőségének biztosítására.
Még óvodáskorú gyermek voltam, amikor a vecsernyék alatt a templom padjai alatt „port töröltem” rendszeresen, hisz’ azok alatt csúszkáltam. Édesanyám nagy-nagy türelemmel szoktatott le erről, de nem a vecsernyéről.- Számomra ma is életre szóló példa Édesanyámról az a nagy türelem, ahogyan hallgatta a vecsernyék előtt a parókián a „heti esemény beszámolókat” tartó nénik sokadszor megfogalmazott és előadott élményeit.
Évekig családtagként élt velünk Elek bácsi (Legeza Tivadar OSBM atya), Édesanyám nagybátyja, aki gyermekéveimben, minden vasárnapi szentmise után, odahaza az ebéd előtt ügyesen kérte számon az evangélium és a prédikáció vázlatpontjait. Ma is hálával gondolok rá, milyen jót tett velem.
Kérjük Isten áldását további szolgálatára.
Marincsák Miklós
