Nem csak szép példájával és remek könyveivel marad itt velünk, hanem imádságával is.
Püspökeink, paptestvérek, egykori hazai, kárpátaljai és hollandiai hívek, kispapok, barátok, ismerősök, tisztelők vettek búcsút Lakatos László atyától kedden 11 órakor a Nyíregyháza-jósavárosi görögkatolikus templomban, majd kísérték utolsó földi útjára a szomszédos Északi-temetőbe. Nem végső búcsú volt ez, hiszen ahogy Laci bácsi – ahogy mindenki ismerte – hitte és tanította, földi életünk végén csak egy időre veszünk búcsút egymástól, hogy az örök életben újra találkozzunk.
A papi temetés különös szépsége, hogy a papestvérek az egész szertartás alatt elhunyt testvérük bűneinek bocsánatáért, s számára az örök boldogság elnyeréséért imádkoznak, hogy a földi szolgálat után az Úr mennyei oltáránál is szolgálhasson. Minden temetés, de különösen a papi temetés fölér egy lelkigyakorlattal. Nem csak a szó profán értelmében, nem csak szomorú lelkünk megerősítéséről, „edzéséről” van szó, hanem annak a titoknak megértéséről, melyről maga Jézus Krisztus tett bizonyságot halálával és feltámadásával. A szertartás énekei mindvégig szinte sulykolják belénk az eltávozást, a halált: „Az elköltözött s a sírban nyugvó halott figyelmeztetőleg mondja mindenkinek: jöjjetek hozzám mindnyájan, föld szülöttei, és lássátok a megfeketedett testi szépséget.” „Sírnom kell és zokognom, ha a halálra gondolok és látom a koporsóban nyugvó, isteni képre teremtett szépségünket, elhervadva s dicsőséghagyottan, emberi alak s ékesség nélkül.” De mindez azért történik, hogy megértsük a titkot: a földi halál az örök élet kezdete. „Óh, rejtélyes csoda, minő titok történik velünk.” Nehéz az érzéseket legyőzni, nehéz ezt a titkot megérteni, ehhez kérjük a bölcsességét az egész szertartáson át: „taníts meg engem a te igazságaidra!”
Élet és halál, fájdalom és öröm viaskodása e szertartás. Egyszerre látjuk szerettünk eltávozását, mozdulatlan holttestét, érezzük hiányát, és hirdetjük, énekeljük, tudjuk az ő föltámadását. „Mert, mint a virág, elhervad, és mint az árnyék, elmúlik, porrá lesz minden ember, de a harsona szavára földrengés közt a holtak mind feltámadnak.” A szertartás zsoltárai, könyörgései, szentírási szakaszai világosan és egyértelműen megerősítenek bennünket a viaskodás győztesének kiléte felől: a győztes az élet, az öröm, az ujjongás: az örök élet, Jézus Krisztus. Ezt erősíti meg a hét evangélium is, melyek mindegyike az örök életről, a feltámadásról szól. A nyitott sír, a lélekig hatoló énekek és könyörgések mélyen belénk oltják a megváltoztathatatlan tény bizonyosságát: halandó zarándokok vagyunk földi életünkben, mely ugyanígy fog véget érni, mint Laci bácsié: egy koporsóban. „Rettentő és félelmetes titok ez mindnyájunk előtt, midőn a lélek a testtől elválik, mert a lélek sírva távozik, a földnek átadott test pedig elhantoltatik” – énekeljük a szertartáson. A lélek sírva távozik, egyszerre félve az Isten ítéletétől, és örülve színe látásának.
Laci bácsi koporsóját látva ezt énekelve mi is megrendülünk – eltávozásán búslakodva és saját eljövendő ítéletünktől rettegve. Ám ahogy az ének folytatódik, ő már a túloldalról, az örök életből szól vissza hozzánk: „miért sirattok engem oly nagyon, miért nyugtalankodtok hiába, ó emberek? Hisz „tudjuk, hogy ez a mi földi sátrunk leomlik, és Istentől kapunk nem kézzel alkotott örök hajlékot az életben.” (2Kor 5,1-2) Laci bácsi nem csak életében tanított, és kívánt még sokáig élni, hogy taníthasson, hanem halálában is. „Az elhunyt mindnyájunkat megtanít, hogy a halál mindenkinek nyugalom.” Laci bácsihoz több igen erős szállal kötődöm, nagyon sok mindent köszönhetek neki – mondta beszédében Fülöp metropolita. Amikor Szegeden szolgált, én voltam az egyetlen gyermek, akit megkeresztelt, s a szeminárium évei alatt is sok mély beszélgetéssel erősített meg a papi hivatásomban.
Jellegzetes figura volt, és talán nem tiltakozna, ha az „Isten bolondja” titulussal illetnénk. Annak idején nekünk, kispapoknak kicsit bohókás, együgyű embernek tűnt. És valóban, egy ügye volt mindig: az Isten. Nem is tudom, hányszor helyezték püspökei új szolgálati helyre, ő azonban mindig, mindenhova erre az egy ügyre irányuló készséggel ment és szolgált. Laci bácsi ebben a szelíd együgyűségében nagyon is mély ember volt. Mély volt szolgálatában, kapcsolataiban, tudományos tevékenységében. Bármikor beszélgettem vele, minden kérdésemre tudott válaszolni, és amire nem, azt bevallotta, és megígérte, hogy utánanéz a válasznak. Mindig utána is nézett, és megkeresett a válasszal – akkor is, amikor én már rég elfelejtettem, amit kérdeztem. Mindig, minden körülmények között az emberek szolgálatában állt. Mi sem, és talán ő maga sem vette észre, hogy nyugdíjba ment, mert mindig ott volt a templomban: szolgált, gyóntatott, imádkozott.
Nyelvismerete nem csak a tudományos munkájában volt segítség, hanem szolgálatában is. Fáradhatatlanul szolgálta a görögkatolikus egyház föltámadását Kárpátalján, és Hollandiában is egy évtizeden át ünnepelte a húsvétot a kint élő görögkatolikus hívekkel. Laci bácsi tehát az együgyűségében hihetetlen mély lelkiséget hordozott. Ezt az egyszerűséget, alázatot, mély lelkiséget kell megtanulnunk tőle. Most nem dicsérne meg, de talán már elárulhatom utolsó szavainak egyikét. Azt kérte, a temetése ne róla, hanem Krisztusról, a feltámadásról szóljon. Ugyanez jellemezte egész életét is: Istenhez, Istenről szólt. Az ő egyszerűségében sokakat vezetett Istenhez. Azt is fontosnak tartotta elmondani utolsó szavaival, hogy ő mindig elégedett volt, mindig boldog volt, teljes volt az élete. Azt kérte, fejfáján az szerepeljen: itt nyugszik egy boldog pap, Lakatos László.
Nem csak szép példájával és remek könyveivel marad itt velünk, hanem imádságával is. Ahogy énekeltük a szertartáson: él az én lelkem és dicsér téged – úgy él Laci bácsi lelke is az örökkévalóságban, és már ott dicséri az Istent. Laci bácsi egyszerűsége, alázatossága, egész élete istendicséret volt, egy csodálatos papi élet. Ezt a csodálatos papi életet, istendicsőítését ő most nem fejezi be, hanem az örök életben folytatja tovább. Mi, akik itt maradtunk, földi életünkben próbáljuk meg követni őt ebben.
A szertartás végén Ábel püspök kereszt alakban szentelt olajjal hintette be Laci bácsi isteni képre teremtett szépségét, jelképezve az irgalom olaját, majd kehelytakaróval fedte be arcát. A koporsót mindhárom püspök szenteltvízzel hintette meg, majd annak lezárása után paptestvérek vitték ki a templomból.
Laci bácsit az Északi-temető papi parcellájában temették el.
Szerző: Görögkatolikus Metropólia/Király András