A mikóházi görögkatolikus templom felszentelésének kétszázötvenedik évfordulóját ünnepelték az idei búcsúünnepen.
Mikóháza a Miskolci Egyházmegye egyik határmenti falva, Sátoraljaújhelytől alig tíz kilométerre. Maga a település közel nyolcszáz éves, a görögkatolikus egyházközség pedig majdnem háromszáz. Az itt épült, műemlék jellegű templom építésnek kétszázötvenedik évfordulójáról Szent Liturgiával emlékezett meg a közösség szeptember 1-én.
A jeles évforduló búcsúünnepén Orosz Atanáz püspök vezette a Szent Liturgiát, több olyan pap segédlete mellett, kiknek élete, szolgálata a mikóházi templomhoz kötődik. A liturgián a helyi közösséggel a református egyház képviselői, a falu vezetése, díszpolgárai, az innen elszármazottak és környékbeliek együtt adtak hálát minden eddigi kegyelmi adományért, kérve Istent a további megmaradásért.
„Ebben a faluban három évszázada rendszeresen összegyűlve hallhatják meg a hívek Isten igéjét. Óriási lehetőséget kaptak annak idején, amikor ezt az egyházközséget 1720-ban megalapították és 250 éve ebben a templomban hallgatják újra meg újra az apostoli üzeneteket és az evangélium aznapra szánt szakaszát. Óriási erőforrás ez minden mikóházinak, s a környéken lakóknak, akik valaha is hallgatták itt a Szentírás felolvasását.” – mondta Atanáz püspök.
Püspök atya az ünnepi evangélium végéről szóló homíliában a Szentírás azon szakaszait elevenítette föl, melyeknek kulcsszava a boldogság. A hegyi beszédre utalva - Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek – tette föl a kérdést: „hol kapna az ember tisztább és nagyobb igazságot, mint éppen itt a templomban, ahol az Isten igéjét, a felülről jött kinyilatkoztatást hallgathatja meg. Boldog, aki megszívleli ennek a könyvnek a tanítását, olvassuk a Jelenések könyvének vége felé. Jézus tanítását, szavait folytatva mondhatjuk, hogy boldognak mondhatjuk azokat, akik az egész Szentírást megismerték, megismerkednek vele. De itt már nem csak a hallgatásról van szó, hanem az ige megszívleléséről is beszél a Szentírás, arról a szóról, amely az ember szíve mélyébe hatol, azt átalakítja és ezáltal életét is megváltoztatja.”
Majd később Jakab apostol első fejezetére utalva folytatta a tanítást Atanáz püspök. „Aki csak hallgatja a tanítást, de tettekre nem váltja, olyan, mint aki csak a tükör előtt áll, nézegeti önmagát, de nem sikerül alakulnia. Szent Jakab apostol szerint (Jk 1,25) nem pusztán az ige hallgatója, hanem annak megtartója igazul meg, és ő igen fontosnak tartja azok boldogságát, akik tettekre is váltják. Itt ezen a helyen húsz nemzedék nőtt fel egymás után úgy, hogy lehetősége volt az Isten igéjét megszívlelni és tettekre váltani. Egyházközség jött létre 299 esztendővel ezelőtt, és olyan templom létesült 250 éve, amelyben közösség formálódott. A közösség vasárnapról vasárnapra összejött, vagy éppen a Szent Liturgia után, amikor az asztalközösségből kilépve odakinn a templomudvaron egy faluközösség is alakulhatott. Azok lettek a közösség, akik hallották és megtartották Isten igéjét. A megtartás nem pusztán fizikai értelemben, megőrzésként értendő (...) Jézus akarata az, hogy a megszívlelt igéit a testvéri közösségben tartsuk be”, amelyekre példát is kaptunk Tőle.
A „boldog, aki asztalhoz ülhet Isten Országában” evangéliumi szavak kapcsán az Eucharisztiáról fejtette ki gondolatait a főpásztor:„mai ünneplésünk nem pusztán megemlékezés – a 250 éves templomban ma is, mint minden más ünnepen asztalközösségbe gyűltünk össze. Krisztus Urunk önmagát ajánlja föl itt az oltárasztalon, önmagával kínál meg mindnyájunkat. Jézus Krisztus hívei, akik ebből az asztalközösségből részesülnek, valóban boldogok lehetnek már itt a testvéri közösségben is, de az evangélium szava szerint ez csak "előíze", valamiféle előjele annak az eljövendő boldogságnak, amely az Isten országában, a mennyországban vár Jézus tanítványaira.”
Beszédében Atanáz püspök kitért egy másik, kiemelt fontossággal bíró, egyetemesen jeles napra is. Szeptember elseje teremtésvédelmi imanap, amikor együtt imádkozzunk a teremtett világ megmaradásáért „még akkor is, hogyha az előjelek rosszak” – utalt Földünk több pontján pusztító erdőtüzekre a főpásztor és kérte; „imádkozunk azért, hogy Teremtő és Megváltó Istenünk különleges beavatkozással, vagy az emberek észre térése által, mentse meg ezt a világot a pusztulástól. Hiszen ennek a Földnek kellős közepére úgy helyezte az embert, mint a teremtés koronáját, és el is halmozta legszebb ajándékaival.
Fennmaradt, élő történelem a mikóházi görögkatolikus templom és közössége. Egy év híján három évszázada alapították az egyházközséget. Az egykori, tűz martalékává lett fatemplom helyén, 1769-ben, az Istenszülő Szűz Mária születésének ünnepén szentelték fel a kőtemplomot, bővítésének jeles évszámait a templom falára is feljegyezték. Az egykori fatemplomból két kép maradt fenn, amelyek az ikonosztázion képsorai között még ma is láthatók, a képállvány aranyozását a nyolcvanas évek második felében újították fel. A liturgiákon minden nap használt kehely éppen kilencven éves. 1929-ben nagylelkű hívek adományából készítették, kiknek leszármazottai közül jó néhányan még ma is Mikóházán élnek.
Bodolóczki Emil, a közösség jelenlegi parókusa, majdnem huszonöt éve teljesít itt szolgálatot. A liturgia végén a korábban itt szolgált lelkipásztorokra emlékezett, említést téve azokról a papokról is, kik a falu szülöttei. Emil atya köszönetet mondott a bár fogyó, de még hitéhez, templomához ragaszkodó közösségnek minden eddigi támogató szolgálatáért és kérte Isten áldását további áldozatvállalásaikra.
