Nagypéntek Jézus kínszenvedésének, halálának és sírba tételének napja
Krisztust a hagyomány szerint a nap kilencedik órájában feszítették keresztre, ebben a délutáni órában kezdődött a sírbatételi nagyvecsernye szertartása a miskolci székesegyházban. Az alábbiakban Orosz Atanáz püspök homíliáját adjuk közre, amely a nagyvecsernyén is elhangzott.
Kedves Testvérek!
1960 éve Szent Péter apostol ezt vallotta katolikus levelében: „Ha jót tesztek, és mégis türelmesen szenvedtek, az kedves az Isten előtt. Mert erre vagytok hivatva, hiszen Krisztus is értünk szenvedett, példát adva nektek, hogy kövessétek nyomdokait. „Bűnt nem követett el, hamisság nem volt ajkán.” Amikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmat; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos bíróra.
Vétkeinket a saját testében fölvitte a (kereszt)fára, hogy meghaljunk a bűnöknek, s az igazságnak éljünk. Sebei szereztek számotokra gyógyulást.”
A mai evangéliumot végighallgatva rájöhettünk, hogy Jézus emberfölötti fájdalmat viselt el. Péter apostol néhány évtized távolságból talán már könnyen állíthatta, hogy Jézus rábízta magát az igazságos bíróra. De az evangéliumban úgy találjuk, mintha Ő az Olajfák hegyén félt volna a haláltól, s a kereszten teljesen elhagyottnak érezve magát kiáltott fel: „Istenem, miért hagytál el engem!” Nincs ennél szörnyűbb elhagyatottság, mégis Ő kitartott az imában és Istennek felajánlott önátadásában. Itt a földön mindenkin eluralkodik a félelem, kivéve Jézust. Nem mintha neki könnyebb lett volna. De nem hódolt be neki és nem is menekült el előle. Elfogadta és szembenézett vele. Nem úgy, ahogy mi szeretnénk csinálni: úgy tenni, mintha nem is létezne. Hanem alázatosan, erőtlenül, meggyötörve, benne őrlődve: vérrel verejtékezve, „hangos kiáltással és könnyek között." (Zsid 5,7) imádkozott. Jézus nem menekült el attól a megpróbáltatástól, amit a félelem jelentett. Elfogadta és átélte. Nem rejtette el félelmét. Inkább szavakba öntötte, és Atyja elé tette mindvégig, egészen a kereszthalálig. Ez lett imádságának középpontja.
Jézus az emberekkel való szolidaritását ott is szabad szeretettel tartotta meg, ahol ez számára a keresztet és a legvégső elhagyatottságban reá váró halált jelentette. Ha még az Atyától való teljes elhagyatást is vállalta, ezt másokra való tekintettel tette. Hogy ők már sehol és sohasem érezhessék magukat menthetetlenül elhagyatottaknak, hanem az ilyen helyzetekben Harkivtól Gázáig legalább ő maga velük legyen. S tudatosítja velük, hogy ő maga is megérezte azt a mélységet, ahol az emberi gonoszságnak kiszolgáltatott szenvedőt látszólag még Isten jelenléte is cserben hagyja. A 22. zsoltár reményteli versekkel zárul: „Hirdetni fogom testvéreimnek nevedet, a gyülekezet közepén dicsérlek tégedet.” Ez következett be harmadnapon, illetve a feltámadás után.
Jézus Atyja akaratára, vágyára, azaz szeretetére figyelt: „Atyám, ne a halálfélelem vezéreljen engem, amely menekülésre késztet, hanem amit te kívánsz tőlem szeretetedben." Ebben különbözött tőlünk. S megtanította, hogy csak a szeretet, az Atya igazi szeretete tudja félelmünket és ezt a világot meggyógyítani.
Egy ferences bíboros tavalyelőtt nagypénteken arra emlékeztetett, hogy immár nem a harangok örömteli hangjával ünnepeljük a húsvétot, hanem közeli bombák baljós zajával és pusztító robbanásokkal. Ez azóta sem csillapodott. Soha még annyit nem hallhattunk atomháború eshetőségeiről, mint mostanában. A háború eszkalálódásának hallatán sokakon úrrá lesz a félelem. Vajon a keresztrefeszített Úr mit mond erre?
Emlékezzünk Jézus válaszára korának katasztrófái kapcsán: „Ha nem tértek meg mindnyájan, ti is éppúgy elvesztek” (Lk 13, 5). Amikor hírt hoztak neki azokról a galileaiakról, akiknek a vérét Pilátus az áldozatukéval vegyítette, Ő ezt felelte nekik: »Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel mindezt elszenvedték? Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek” (Lk 13, 5). Ma is ezt mondja. S ha ezt megértené a világ, talán nem rohannának oly sokan a wellness-fürdőkbe, hanem templomainkat megtöltve imádkoznának.
Ha nem kovácsoljuk ekevassá a kardokat, akkor mindnyájan egyformán el fogunk pusztulni! Péter apostol 1. levele szerint a végidő már elkezdődött: „Szeretteim, ne lepődjetek meg azokon az égő fájdalmakon, amelyek megpróbáltatásul értek benneteket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. Ehelyett inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsősége megnyilvánulása napján majd ujjongva örülhessetek.” Aztán hozzáteszi: „Ha pedig valamelyikteknek mint kereszténynek kell szenvednie, ne szégyellje, hanem dicsőítse meg az Istent ezzel a névvel. Mert itt van az ideje, hogy elkezdődjék az ítélet az Isten házanépén. De ha mirajtunk kezdődik, mi lesz a sorsuk azoknak, akik nem hisznek az Isten evangéliumában?”
Mi csak egyféleképpen tudunk mégis megmenekülni, ha mindent magunk mögött hagyunk, ami elmúlik. – bíztat bennünket a pápai ház prédikátora. - Lépjünk tovább arra, ami nem múlik el! Kérjünk lelki erőt Megváltónktól, a megfeszített Krisztustól! Ő, aki értünk elviselte a kereszthalált, nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy éljen. A kereszten szemét lehunyó Úr nem alszik, hanem őrzi népét, ahogy ez a zsoltárból is kiviláglik. Bízzuk Őbenne, igazodjunk mindenben Őhozzá, s akkor a keresztrefeszített Megváltónk jóvoltából megmenekülhetünk a legrosszabbtól, célba érhetünk Isten Országában.