Dudás György atya elmélkedése
Nagyböjt szerdáin az előre megszentelt áldozatok liturgiáját templomi találkozásokkal és lelkigyakorlattal kötik egybe a miskolci templomokban is. A szertartásokon a szentévhez kapcsolódva az elmélkedések témája a remény. Március 12-én a Miskolci Görögkatolikus Iskola kápolnájában végezték a liturgiát. Dudás György atya ott elhangzott elmélkedésének rövidített változatát az alábbiakban olvashatják.
"Sokszor az optimizmust és a reménységet szinonimaként használják, holott ez utóbbi nem pszichológiai kérdés vagy nézőpont kérdése, hogy igyekszem a jót látni. Mindannyiunk életében elérkeznek olyan pillanatok, amelyekben minden erőfeszítésünk ellenére az optimizmus nem segít tovább. Mi az, ami ilyenkor tovább segít? A megtapasztalása annak, hogy van bennünk egy különleges erő, amely nem annyira a miénk, hiszen ajándékba kaptunk; de ami tovább segít a nehéz pillanatokban. Ez a remény az, amely igazi erővel tölt el minket, ami tehát egy lényeges és komoly kérdés, hiszen összeköt bennünket a vég(zet) kérdésével.
Mi keresztények hisszük azt, hogy életünknek van egy célja és hisszük azt is, hogy az a cél, ami felé tartunk az jó. Ez az, amit életre kell váltanunk, hiszen a keresztény tanítás nem csupán informatív jellegű, hanem performatív is, át kell, hogy alakítson bennünket. Mikor veszem észre, hogy valóban jó cél felé tartok? Akkor amikor igazán szeretve érzem magam. Akkor leszek képes arra, hogy felfogjam, hogy igazán jó cél felé tartok. Amikor nem érzem magam szeretve akkor elveszítem a reményt. A remény tehát elsősorban nem teória, hanem tapasztalat. Jézus Krisztus nem pontosan ilyen módon beszél hozzánk? Nem kívülállóként beszél, hogy milyen módon kell élni, mit kell hinni, hogyan kell a nehéz helyzetekben viselkedni, hanem elsőként szeret bennünket. Mi ad reményt egy kisgyermeknek egy másnapi nehéz megmérettetés előtt? Nem pontosan az, hogy érzi, hogy szeretve van az édesapja és édesanyja által? Mennyivel könnyebb nekivágni bármilyen nehéz feladatnak azzal a hittel, hogy tudom „szeretve vagyok”. Ezért lényeges hittel vallanunk, hogy Krisztus valóban emberként jött közénk. Üzenetét elküldhette volna bármilyen más módon. Szeretetéről beszélhetett volna az égből is, Ő mégis azt akarta, hogy mi magunk megtapasztaljuk irántunk való szeretetét, amely a mi reményünk táplálója is. Pontosan ezért nem csal meg minket a remény, mert Krisztus azon szeretetén nyugszik, amelytől senki és semmi nem tud minket elszakítani. Ez az a remény, amelyet mindnyájan ajándékba kaptunk, de feladatunk, hogy ezt a reményt őrizzük és növeljünk magunkba, mint ahogy egy ajándékba kapott magot is elültetünk és gondosan öntözzük és nevelünk, hogy minél szebb és termékenyebb legyen.
A remény tehát feltételez egy utat, amelyen olykor szükségünk van erőt adó megállókra – ahogyan a Szentatya fogalmaz a szentévet megnyitó bullájában – hiszen olykor szükségünk van arra, hogy ezt a reményünket tápláljuk és erősítsük. A remény már megláttatja velünk a célt: az Úr Jézussal való találkozást. A szentév egy erőt adó megálló kíván lenni, amely megerősíti Krisztus iránti szeretetünket, valamint ismételten ráébreszt, hogy Ő mennyire szeret minket, bűneink és gyarlóságaink ellenére. Ezért is hangsúlyozza Ferenc pápa a bűnbocsánat, a kiengesztelődés szentségét, amely Isten megbocsátásának erejét közvetíti nekünk. Sokszor talán félünk elmenni gyónni, vagy kényelmetlennek érezzük, hogy hibáinkról, bűneinkről kell beszélnünk. „Jaj, mit fog majd gondolni a pap!” (
(…) A szentgyónást, amiben Isten irgalmas és hozzánk lehajoló szeretetével találkozunk. Ebből a szeretetből táplálkozik a mi reményünk! Ez az a szeretet, amely mindenkor támaszt nyújt az élet nehézségeinek közepette. Mennyire jóleső érzés egy jó gyónás, egy olyan élmény amikor úgy jövök ki a gyóntatószékből, hogy valóban érzem, hogy a lelkem megtisztult Isten megbocsátó és erőt adó szeretetének köszönhetően! Milyen új lendületet vehetünk és kaphatunk minden egyes gyónás után, hogy a remény útján járjunk tovább! Lehetne még sorolni, hogy mik azok, amelyek erőt adó megállóként szolgálnak bennünket az Egyházban, amikor is a remény útját járjuk! Mind azt a célt szolgálják, hogy megtapasztaljuk, és ne csak elméletben tudatosítsuk, hogy Isten mennyire szeret bennünket és hogy az ő szeretetétől semmi sem szakíthat el!
Ezt a reményünket pedig tovább kell adnunk, mint ahogy mi is azt kaptuk. A szentatya a bulla szövegében felsorolja azokat a múltbeli kegyelmi eseményeket, amelyeknek folytatása ez a jubileumi szentév is. Az Egyház vallja azt, hogy az isteni kinyilatkoztatás, vagyis mindaz, amit Isten számunkra az üdvösség eléréséhez fontosnak tartott elmondani, azt nem csupán a Szentírás őrzi, hanem a Hagyomány is, amely Isten Igéjének élő szóban történő átadását jelenti. A tanúságtétel, a prédikációk, a hitvallások mind-mind ide tartoznak. Szent Pál amikor a korinthusi közösségnek ír az istentisztelet rendjéről akkor azt mondja: „Mert az Úrtól kaptam, amit átadtam nektek.” (1Kor 11,23) Mi magunk is a hagyomány révén ebbe az üzenetbe kapcsolódunk bele. Az a hagyomány, amit mi kaptunk és amit feladatunk átadni az nem hasonló a luca-szék, a regölés, locsolkodáshoz, vagy a tojásfestés hagyományához. A hagyomány révén mi az Úrtól kaptunk mindent. Mi magunk is e láncolat része vagyunk és tőlünk is függ, hogy mit adunk tovább. Nem csupán a püspök, a pap, a hitoktató feladata, hogy a remény üzenetét, hogyan adjuk tovább, hanem a te, az én, mindannyiunk feladata.
Segítsen bennünket ez a jubileumi szent esztendő, hogy reményünkben megerősödjünk! Krisztus szeretetének megtapasztalása erősítsen bennünket a remény útján, hogy mi magunk is leghitelesebb továbbadói lehessünk az evangélium üzenetének, amely minden ember számára igaz és csalhatatlan reménnyel szolgál. Ámen
A további miskolci szertartásrend a mellékletben található