Beszéljünk arról, hogy Isten mit tett értünk és mennyire szeret minket.
Pacsai János, encsi parókus, csereháti kerületi esperes elmélkedése:
Krisztus visszatér a mennybe, angyalok nézik a sebeit, és megkérdezik: tudják-e az emberek, hogy Isten mit tett értük? Bízik benne, hogy a tanítványok majd beszélnek róla.
Vajon a tanítványok beszélnek róla korunkban? Itt kezdődik a hit átadása, hogy beszélünk arról, hogy Isten mit tett az emberekért Jézus Krisztusban.
Arról sokat beszélünk, hogy mi mit tettünk az emberekért, de Jézus tetteiről már kevésbé. Ehhez a gondolathoz kapcsolódik a dúsgazdag és szegény Lázár története. A terített asztal minket jelképez, a keresztények Isten közelében vannak. Azonban környezetünkben sok koldus van, akik várják, hogy lelki biztatást kapjanak, hogy egy morzsa, egy jó szó lehulljon számukra. De akár házastársunk, gyerekünk is lehet ilyen, aki hazaviszi a liturgiáról az üzenetet, a lehulló morzsát; Isten igéjét. Adnunk kell a bőségből másoknak, amit Isten nekünk ad, ha csak egy morzsát is.
Nekünk, akik az egyházban, szolgálatokban dolgozunk, figyelni kell minden egyes lélekre, hiszen megvan bennünk a képesség arra, hogy Krisztust szeressük. A „morzsákat” kötelességünk átadni, és beszélni arról, hogy Isten mit tett értünk és mennyire szeret minket. Ez is az egyház feladata: az Örömhír továbbadása. Bár az egyház szigorúan ragaszkodik a hagyományokhoz, de ugyanakkor alkalmazkodik a kor követelményeihez is, hogy az üdvösség eszközét mindenki számára elérhetővé tegye. Az Egyház ezért eleven, aktuális és időszerű.
Az Egyház az Isten világába szüli az embert a keresztség által, aztán véd és oktat bennünket. Ez az oktatás a hitről és az abból fakadó erkölcsről szóló oktatás.
A hitátadás kétféle csatornán történhet: ikonokon keresztül és tanítás által. Az ikonok Istenről szóló beszéd rajzolatai. Szavakból nem mindenki tud úgy érteni, mint képekből. A művészeti alkotások sok ember számára jóval több mondanivalóval bírnak, mint az írott, vagy elmondott szavak. A bizánci egyház egyik kezében a Szentírás, valamint az atyák tanítása van, másik kezében ikonokat tart, melyeken a teológiai tanítás van megfestve.
A köztudatban veszített a jelentőségéből, hogy Isten képmásai vagyunk, és részt kell vennünk Isten Országának építésében. Egy darabig tesszük, amit az egyház elénk tár, de nem alakul ki tartós személyes kapcsolat Istennel. Megkeményedett a szívünk: ez a liturgiátlan nevelés produktuma. Vasárnap elmegyünk misére, de hét közben úgy élünk, mint a pogányok. Nem vagyunk Istenben, nem engedjük, hogy a szívünkben lakjon. Az nem liturgia, hogy ülünk és hallgatjuk a misét. Így csupán passzív módon veszünk részt benne. Az ember nem izolált létbe teremtődött, hanem Istenhez kötődött. Ha Tőle elszakad, amputálja önmagát. Isten a szentségek útján újra helyreállítja bennünk emberségünk valódi, elveszett vonásait. Hívőként igyekezzük az egyházi életben való aktív részvételre és a világban, a hitről való tanúságtételre.
Ma nagyon nagy szükség van tanúságtevő emberekre, vagyis ránk. Isten fiai, képmásai vagyunk, ezzel nagy méltóságot adott Isten az embereknek. Újra tudatára kell ébrednünk, hogy Isten milyen erőt adott nekünk, ezzel az erővel kell a világban működni.
Sokan ismerjük a pók történetét: a pók megszövi hálóját, ha veszélyt érez, elvagdossa a szálakat, de a főszálat nem, azon menekül. Az ember a főszálat vágja el elsőként, s nincs hova menekülni, segítségért fordulni, visszatalálni a fő szálhoz, Istenhez. Ez a ma élő keresztények legfontosabb feladata.