Anyák napjára három különleges történettel készülünk. Három kárpátaljai görögkatolikus papné beszél arról, hogyan éli meg a 2022. február 24-i orosz támadás óta tartó időszakot – elsőként Tóthné Magyar Erika. A cikksorozat a Görögkatolikus Metropólia és a Magyar Kurír együttműködésében jött létre
Az utolsó offline matematikaórát február 24-én tartotta Tóthné Magyar Erika (36), amikor – háború ide vagy oda – a karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban még jelenléti oktatás volt. Ötödikes osztálya minden trükköt bevetett. „De Tanárnő, ez egy csendes farsangi buli lesz...”
De Tanárnő, jók leszünk és semmi hangoskodás...” „De Tanárnő, csak ez az egy a kívánságunk, aztán tanulunk online, mint a kisangyal!”
De mire elérkezett a délután, már tátongtak a padsorok, sok szülő eljött a gyerekéért Karácsfalvára, és hazavitte. „Egész nap az járt a fejemben: vajon mikor látom újra személyesen az osztályomat.”
Aztán lassan kiürült minden, a sulik, a templomok, az utcák. Majd újra megteltek, menekültekkel.
Szomorú és szürke
Habár férjével, Tóth Jenő atyával azonnal és intenzíven bekapcsolódtak a menekültek fogadásába és segítésébe, és a líceumot gyerekek helyett kisgyermekes édesanyák töltötték meg újra élettel, az idő megállni látszott.
„Minden nap egy örökkévalóságnak tűnik február 24-e óta. Már ébredéskor van egy teher rajtad. Minden szomorú és szürke. A nap csak húzódik, se eleje, se vége. Segítesz a rászorulókon, de az is csak egy ideig foglalja le a gondolataidat.”
Volt egy reggel, amikor Erika úgy ébredt, hogy vagy tíz percre kiesett a háború. Derűs volt és nyugodt. Nagyon jó tíz perc volt.
Március végén aztán az jutott eszébe: kapcsolják ki az egészet egy napra. Menjenek át Nyíregyházára, ahol a két nagyobbik lány tanul, üljenek be egy moziba, egyenek egy hamburgert. „Julcsi miatt egy rajzfilmet néztünk meg, de így is tökéletes volt. Imitáltuk, hogy nincs háború. Az a nap más volt, mint az eddigi 68.”
Matek mellett a normalitást tanítani
Erika szerencsés, hogy három gyermeke bentlakásos iskolákban tanul Magyarországon (Nyíregyházán és Pannonhalmán). A nyolcéves Julcsi viszont két hónapja „telibe kapja” a traumákat, másról se hall, csak a háborúról. Apának folyton el kell ugrania a határra tolmácsolni, menekülteknek segíteni. Anya a papír- vagy egyéb ügyeiket intézi.
Korábban nyugodt otthonukban egymásnak adják a kilincset a segélyszervezetek képviselői, külföldi támogatók vagy más magyarországi „lábatlankodók”, mint mi.
Erika aggódik Julcsiért.
Az egyetemen alkalmazott matematikusnak tanult, de nagyon szereti tanítani is a matematikát. Az online oktatás viszont neki sem lett a szíve csücske az elmúlt évek után. Nehéz differenciálni tudásszint szerint, bonyolult számon kérni. A gyerekek szanaszét vannak, van, aki Magyarországon, van, aki nem jut mindig géphez. És ezerféle durva családi ok is van, amiért nem tudnak részt venni a tanulásban.
Az órákon igyekszik finoman terelni, ha a gyerekek a háborút hozzák szóba. Mindig azt kérdezi: És milyen pozitív dolgokat éltetek meg a héten? Eleget hallanak otthon és egymástól a háborúról, nem is tudják feldolgozni. Az online együttlétekben meséljék el, hogy bringáztak, barátokkal találkoztak, házat festettek, pászkát sütöttek.
Örüljenek az egyszerű, mindennapi dolgoknak. Erika most inkább ezt tanítja, mint a matematikát.
„A Covid volt a főpróbánk a háború előtt. Akkor megtanultuk, hogy számíthatunk belső tartalékainkra, és hogy hogyan tanítsuk meg erre a gyerekeket is. Hogy hogyan szakadjunk ki a valóságból az imában, a családdal való együttlétben, például egy társasjátékkal. Hogyan választjuk le magunkat az állandó hírdömpingről.”
Ezért volt többszörös ünnepnap számára a húsvét is: kizökkenni a mindennapokból.
Erre vágyik virág helyett anyák napján is.
Szerző: Varró Szilvia, fotó: Merényi Zita/Magyar Kurír