107 évet ajándékozott a Jóisten Kovács Gábornénak (született Körömi Margit), aki egész életében a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében található Bekecs község megbecsült tagja volt, egyben mélyen hívő görögkatolikus. Fia, Kovács Gábor és Szabó Roland atya, a bekecsi egyházközség parókusa írt megemlékezést Margitka néniről, aki a napokban adta vissza lelkét Teremtőjének.
A bekecsi görögkatolikus egyházközség legidősebb tagja 1913. szeptember 27-én született Bekecsen, szülei első gyermekeként. Szülei nagy szeretetben és istenfélelemben nevelték négy gyermeküket. Az imádság, a templomba járás, az ünnepek megtartása és egymás szeretete elmaradhatatlan volt a család életében. Margit testvérünk ezt hozta magával és ezt élte meg saját családjában is. 1935-ben házasságot kötött Kovács Gáborral, aki szintén vallásos családi nevelést kapott szüleitől. Hamarosan megszületett fia, Gábor, majd egy másik fiúgyermek, aki sajnos betegségben hunyt el kicsiny korában. A szülők krisztusi szellemben nevelték föl fiukat. Férjével mezőgazdasággal foglalkoztak, sokat dolgoztak a földeken és a ház körül állatokat is tartottak, ami szükséges volt a megélhetéshez.
Voltak életében kemény megpróbáltatások is. Margitka néni férje öt évig volt hadifogságban, de Istennek hála hazatért Bekecsre a családja nagy-nagy örömére. Férje ötvenkét év házasság után hunyt el 1987-ben. A több, mint három évtizednyi özvegységet türelemmel elfogadta. Fiával, menyével, két unokájával egy családként éltek évtizedeken át, ám menye és fia betegsége miatt Margit testvérünk úgy döntött, hogy beköltözik a szerencsi Gyémántkapu Idősek Otthonába. Az a szándék vezette, hogy könnyítse családja életét. Itt élte le élete utolsó bő tíz évét. Testileg meggyengülve – bár szervi betegsége nem volt – és szellemileg szinte mindvégig épségben töltötte hátralevő idős napjait.
Mindig nagy örömmel és szeretettel várta és fogadta a bekecsi egyházközség papját. Ilyenkor részesült a bűnbánat szentségében és erős hittel és örvendező lélekkel vette magához az Úr isteni testét és vérét. Figyelmesen vetette ilyenkor a keresztet és mindig érthetően mondta az áldozás előtti imádságot. Nem zúgolódott és nem elégedetlenkedett, hanem rábízta életét az Úrra és gyakran kérte a szent Istenszülő közbenjárását. Száz év felett is mindig érdeklődött a lelki atya és családja, valamint az egyházközség hívei iránt. Számon tartotta emlékezetében, hogy kik azok, akik eltávoztak községünkből. Az idősek otthonában is megtartotta vallását és kiállt hitéért. Csak arról panaszkodott néha, hogy bántják az elhangzó csúnya beszédek vagy a hitetlen megnyilvánulások.
Örült a családjának, hálát adott az Úrnak két unokájáért és öt dédunokájáért. Betöltve életének 107. évét békében és nyugalomban távozott el az életből.
A Jóisten adjon neki „boldog nyugalmat és örök emléket”!