Hitvallásunk a tékozló fiú történetének tükrében

A Székesegyházban vasárnapról vasárnapra a Hitvallásról elmélkednek. A tékozló fiú vasárnapján Kiss Máté atya tartott elmélkedést, melyet az alábbiakban olvashatnak:

“Hiszek egy Istenben mindenható atyában, mennynek és földnek, minden látható és láthatatlan dolgoknak teremtőjében.”

Nagyon különleges, hogy éppen ezen a vasárnapon kell a teremtésről elmélkednünk, hiszen egy előkészületi időszakban vagyunk, ami a nagyböjtre készít fel minket, ami maga is egy előkészítés, hogy a Húsvétot méltóképpen ünnepelhessük meg. Ehhez egyházunk a Tékozló fiú történetét mutatja most be. Rengetegszer hallhattuk már, rengetegszer gondolkozhattunk rajta. Ez egy olyan mélységes és sokat mondó történet, ami úgy gondolom gyakran felmerülhet, akár saját elmélkedéseink, vagy lelki beszélgetések alkalmával, miszerint az ember igenis képes eltékozolni azt, amit az Istentől kap, és mégis, ha bűnbánóan visszatér az Atyához, akkor mindent visszanyerhet. Különös ez, mert ha a teremtésről gondolkodunk, gyakorlatilag ennek a parafrázisát, hasonlatosságát láthatjuk ebben az evangéliumi történetben.

A teremtés egy olyan cselekedete Istennek, egy olyan tény, amit elég gyakran azok az emberek is elfogadnak, akik nincsenek annyira mélységesen benne a hitben. Az emberek többsége látja, hogy van egy minket körülvevő világ, egyfajta “teremtés”. Sokan talán gondolhatják azt is, hogy ki ennek a teremtője. De felismerik azt, hogy ez a világ valamilyen módon alkotva lett, valahogy létre lett hozva, és valamilyen logika alapján működik. Ezért nekünk is könnyű azt elfogadnunk, hogy Isten teremtésében élünk, és mi magunk is Isten teremtményei vagyunk. És tudjuk azt is, hogy Isten a lehető legnagyobb szeretettel és jósággal teremtette a világot. Mert ahogy a Szentírás első soraiban is olvashatjuk, amint az Isten megteremtett, mindenben úgy látta, hogy “ez jó”. A teremtés az jó. Felmerül a kérdés akkor mégis, hogy honnan kerül a rossz a világ teremtésébe. Sajnos úgy vélem, hogy erre a kérdése világos választ most nem biztos, hogy tudok adni, mert a téma bősége kimeríthetetlen, és nem férhet bele egy elmélkedésbe. De mégis egy érdekes szempontot szeretnék megmutatni arról, hogy az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember, hogyan képes a rosszra, más szóval a bűnre.

Visszatérve a Tékozló fiú történetére, különös módon úgy is mondhatnánk, hogy ez a történet nem egy tékozló fiúról szól, hanem egy “tékozló atyáról”, aki nagyon sokat eltékozolt. Gondoljunk csak bele, amikor hozzájön az egyik fia, és tulajdonképpen egy jogos kérést kér tőle, miszerint adja neki a vagyon ráeső részét, akkor ezt kérdés nélkül megteszi az atya. Természetesen addig is mindent megadott neki, most ezt a kérését is teljesíti. Amikor pedig ez a fiú ezt a vagyont eltékozolja, mit csinál az atya? Óriási ünnepséget készít elő. Nagy örömben fogadja ezt a megtévedt, de bűnbánó fiút, még akkor is, ha a neki örökölt vagyont eltékozolta. Ha így ilyen szempontból nézünk bele, akkor azt kell látnunk, hogy az atyának bizony tékozló szeretete van. Mit is jelent ez a tékozló szeretet? Fontos ezt megpróbálnunk Isten szemszögéből nézni. Olyan szeretet ez, amivel ezt az egész földkerekséget megalkotta, működőnek alkotta, megalkotta az embert, és az embernek pedig szabad akaratot adott. A szabad akarat történetünknek az a része, amikor a fiú kikéri a maga részét, hogy arról ő maga szabadon dönthesse el, hogy azt hogyan akarja felélni, vagy ahogy látjuk, eltékozolni. Az Isten is tékozló módon szabad akaratot ad az embernek, hogy az ember is a saját elképzelése szerint használhassa mindazt a jót, amit az Istentől kap. De mégsem mondhatjuk ennek ellenére, hogy az Isten tékozló. Az Isten nem lehet tékozló. Az Istennek - aki Mindenható - mindenre megvan a lehetősége. Az Isten nem tudja magát eltékozolni. Magából részesít, hogy a világot és az embert megalkossa. Ezért filozófiai szempontból lehetetlen, hogy az Isten tékozló legyen. Mégis emberi szemmel azt látjuk, hogy tékozlást tesz azzal, hogy szabadságot ad az embernek. De azért nem tékozló és azért nem rossz ez a cselekedete Istennek, mert ezt végtelen szeretetéből teszi. Azért, hogy az ő szeretetét megossza a világgal és megossza az emberekkel.

Ha a tékozló fiúban esetleg önmagunkra ismerünk, akkor látnunk kell azt, hogy a saját magunk tékozlása nem feltétlenül a szeretet megosztásából jön, hanem az túlzott önszeretetből. Azért, hogy nekem minél több legyen, minél jobb legyen, azért én képes vagyok mindazt, amit az Istentől kaptam eltékozolni, hogy önzővé váljak. És valahol éppen ez a probléma, hogy az ember bizony azt a tékozló szeretetet - jóságosan tékozló szeretetet -, amit kap az Istentől, azt önző módon tékozolja tovább. És mégis azt látjuk a történetben, hogy amikor a tékozló fiú megbánja a tetteit, és arra gondol, hogy atya házában még a béreseknek is jobb dolga van, még a legutolsó szegénynek is jobb dolga van, mint neki, akkor visszatér az atyához, és ez az atya óriási szeretettel, mondhatnánk úgy is, hogy még nagyobb tékozlással fogadja vissza őt. Mert ha mi magunk is felismerjük, hogy önző módon eltékozoljuk a kegyelmet és a szeretetet, amit az Istentől kapunk, és visszatérünk az Istenhez, akkor Ő nem úgy fogad minket, hogy feltételeket szab, hogy akkor az utolsó esélyünket eljátszottuk, és innentől csakis a jót tegyük, és akkor talán üdvözülhetünk. Nem, mert Ő mindannyiunkat, keresztényeket a fiának tekint, annak ellenére is, hogy tudja, hogy képesek vagyunk újra bűnbe kerülni.

Nagyon érdekes az, hogy hogyan tud az Isten ilyen cselekedete, amivel bőségesen adja a szeretetet, az ember kezében rosszá válni, aki a tékozlást nem más boldogságának irányába adja, hanem a saját önzésébe zárja inkább. Abból fakad ez, hogy az ember sokszor nem tudja, hogy mi a helyes döntés. Keressük a jót, és ha bár még az önzés valahol a jóból is fakad, mert a célját tekintve igenis a jóra törekszik, azt még sem helyes módon teszi. Az emberi értelem egyfajta elfedettségben van. A ma reggeli feltámadási evangéliumban (Lk 24,45) Jézus, miután megjelent az apostoloknak, megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat a feltámadás misztériumáról. Nekünk is azt kell kérnünk, hogy az Isten nyissa meg az értelmünket, hogy különbséget tudjunk tenni a helytelen és helyes dolgok között, és adjon nekünk világos belátást és értelmet. Ezáltal pedig fedezzük fel magunkban a rosszra irányuló vágyakat, hogy mi az ami inkább az önzésre vezet bennünket, és nem pedig arra, hogy a szeretet helyesen osszuk meg. Fontos, hogy ehhez erősítsük magunkban az együttérzés erényét, hiszen Jézus megtestesülése is együttérzésből fakad, aki az emberi sorsot magára vette, és még a kísértéssel is szembenézett. Jézus Krisztus emberségének a példája megmutatja számunka, hogy mi magunk is képesek lehetünk arra, hogy Isten útján járjunk. Ehhez persze szükséges az, hogy saját teremtettségünkben felfedezzük azt, hogy Isten segítségére és iránymutatására vagyunk utalva. De ha ezt képesek vagyunk követni, akkor tudhatjuk igazán, hogyan kell a tékozló szeretetet megélni.