Gondolatok a karácsony előtti bűnbánati időszak negyedik vasárnapján
Vasárnapi evangélium: Lk 17,12-19
„Amikor az egyik faluba Jézus betért, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak és jó hangosan kérték: "Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!" Rájuk emelte tekintetét, és így szólt hozzájuk: "Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak." Útközben megtisztultak. Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, és emelt hangon dicsőítette az Istent, s arcra borulva hálát adott neki. Ez szamariai volt. Jézus megkérdezte: "Nem tízen voltak, akik megtisztultak? Hát a kilenc hol maradt? Nem akadt más, csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsőítse az Istent?" Aztán hozzá fordult: "Állj fel és menj! A hited meggyógyított.”
—- —- —- —- —-
Eseményekben gazdag ez a Jeruzsálembe vezető út. Az események azonban - Jézus szándéka szerint - kifejezetten az isteni kinyilatkoztatás isteni üzenetét hivatottak megvilágítani, még akkor is, ha a hallgatóságból „nézőközönség” válik, s csodálkozik az eddig soha nem tapasztalt jelenségek fölött. Vannak, akik felismerik a jézusi jeleket, s ezért hálájukat fejezik ki Istennek.
Az evangéliumi események megértéséhez csupán néhány szó szükséges, hogy megértsük Isten irgalmas szeretetének felemelő érzését. Jézus bemegy egy faluba. Ott szabadon járhattak a leprások (=bélpoklosok). De nem tehették be lábukat a fallal körülvett városokba. A falvakban is, ha valaki közeledett feléjük, hangosan kellett mondaniuk: „Tisztátalan! Tisztátalan!” Olykor csengőt hordtak a nyakukban, máskor kereplővel jelezték jövetelüket, s így a tisztátalan beteget mindenki elkerülhette (Lev 13,45). Teljesen kizárták őket a társadalmi, családi, vallási közösségekből; ez érthető volt, hiszen gyógyíthatatlan fertőző betegségről volt szó! Az Újszövetség leírásaiból ma már nehezen tudjuk megállapítani, hogy minden egyes esetben az orvostudomány mai fogalmainak megfelelő lepra betegségről van-e szó, vagy ezalatt a kifejezés alatt mindenfajta bőrbetegséget értettek-e. Ez utóbbi nagyon valószínű, de tény, hogy akkor is voltak, ma is vannak súlyos, gyógyíthatatlan stádiumban levő leprások, akiken már nem segítenek az antibiotikumok. Külön szigeten élnek, gyakran vállalnak egyesek közöttük való munkát, abban a tudatban, hogy a súlyos betegséget ők is elkaphatják. Akár orvos, diák, szerzetes nővér vagy bíboros rangú főpap is szeretetből segít fájdalmaik enyhítésében.
Jézus nem fél tőlük. Ők kellő tisztelettel távolabb állnak meg, úgy kérik: „Mester, könyörülj rajtunk!” Nem hívta őket magához, nem kérdezett semmit, nem adott utasítást valamire, csupán a törvény előírásainak megfelelően (Lev 14,2-) arra kérte őket: mutassák meg magukat a jeruzsálemi templomban szolgálatot teljesítő papoknak, akiknek hivatalukkal együtt járt a megtisztulás tényének elismerése, bizonyítása, hogy ezután az illető visszatérhessen a társadalmi, vallási közösségbe. Tízen voltak, akikre Jézus „rájuk emelte tekintetét”, s azonnal küldte őket a papokhoz „ellenőrzésre”. Menet közben gyógyultak meg. Csak úgy… szinte alig vették észre. De az egyik észrevette! Nem is megy tovább a többiekkel a gyógyulást, gyógyítást bizonyító papokhoz, hanem visszafordul, visszamegy Jézushoz, hogy megköszönje neki a gyógyulást, a megtisztulást, az új emberré válást. Neki nem volt már szüksége az említett Lev 14-ben szereplő vizsgálatra, igazolásra. Elég volt neki Jézus szava, melyet hozzá intézett: a te hited meggyógyított!
Megint a lenézett szamaritánus! Ő hálát tud adni, de hol van a többi kilenc? Természetesnek veszik a meg nem érdemelt ajándékot, s elfelejtik megköszönni! Mint a reklámokon felnőtt kortársaink közül jó néhányan: „ez nekem jár!” Igen? Miért? A hála nem megalázó, melyet az ajándékért mondunk!
-sp-