Orosz Atanáz püspök karácsonyi homíliája az alábbiakban olvasható
„Menjünk el Betlehembe!” – mondták egymásnak hajdan a pásztorok (Lk 2,15). „Isten ments’ most arra járni!” – válaszoljuk önkéntelenül, hiszen háború van arrafelé.
„Betlehem tájékán”, abban az országban újra csak háború és nagy nyomorúság támadt. Újra szörnyű időket élünk, amikor nemcsak harcosok ezreit, hanem ártatlan gyermekek tömegeit ölik meg pusztító fegyverek, vagy az agressziót követő éhínség. Hosszú évtizedek óta ez az első alkalom, hogy karácsony ünnepét nem engedték előkészíteni és nem engedik rendesen megünnepelni Betlehemben. Ferenc pápa néhány napja hangsúlyozta, hogy miközben a jászolban az apró, szegény és védtelen gyermek Jézust csodáljuk, nem szabad megfeledkezni a Szentföldön élő gyermekek tragédiájáról. A Betlehemben született Jézust, a szegény emberré lett Istent szemlélve a Szentföld lakóinak mai drámájára is gondolunk, akikhez – főként a gyerekekhez – közel érezzük magunkat – szólt a szentatya. A mai heródeseknek immár több ártatlan áldozatuk támadt az elmúlt hetekben, mint az elsőnek annak idején.
Jézus Krisztus tehetetlen kisgyermekként jött el a hódítással békét teremtő Augustus császár birodalmába azzal, hogy az ő országa nem e világból való. Békességgel érkezett, ahogy ezt az angyalok is meghirdették a betlehemi éjszakában. Nem tartott igényt védelmi miniszterre, vaskupolára, rakétákra, holott Atyja egy ezred angyalnál is többet tudott volna küldeni védelmére. Bár kínhalálra szánták, ő mindhalálig szeretni jött az embereket. „Amikor szidalmazták, ő nem viszonozta a szidalmat, amikor szenvedett, nem fenyegetőzött”.
Békevágyó emberek számára a mai háborúk közepette is csábító a Megváltó Jézus békéje. „Ő a mi békességünk” – mondotta róla fél évszázaddal később apostola, Pál (Ef 2,14).
Nekünk ma nem kell Betlehembe menni, hanem fontosabb Betlehemnek lenni. A karácsonyi párversek értelmében „ha százszor születne is Krisztus Betlehemben, elvesznél, ha nem jönne el a szívedben!”
A szenteste és a karácsony legfőbb ajándéka most is a közénk jött Jézus Krisztus békessége. A „békesség Istene” küldte le őt közénk. Ő a „béke fejedelme”, akinek jóvoltából a prófétai ígéret szerint „a békének nem lesz vége” (Iz 9,6). Ahhoz, hogy ez az ünnep számunkra is maradandóan békés, a békeosztó Megváltóhoz méltó legyen, családunkban és környezetünkben is fontos békességet teremtenünk és őriznünk. Érdemes ezért mindenre indulatoktól mentesen reagálnunk, és ha kell, áldozatot is hozva mindenkivel kiengesztelődnünk. Nincs garanciánk arra, hogy az idén már senki sem bosszant fel bennünket. De azt tudnánk kontrollálni, hogy ne emeljük fel hangunkat és ne emeljünk kezet, különösen is ne veszekedjünk azokra, akikkel nem értünk egyet, vagy akik bántottak.
Isten „az embert saját képmására, az Isten képmására teremtette, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27). Közös hivatásunk az istenképiség és hasonlóság megvalósítása volna. Hiszen Isten azért lett emberré, hogy az embert istenivé tegye.
Ma Szent Bazil liturgiájában így fogalmazzuk meg a karácsonyi titkot: „Mikor pedig elérkezett az idők teljessége, saját Fiadban szóltál hozzánk, aki által a korszakokat teremtetted. Ő jóllehet dicsőséged ragyogása és lényeged képmása, aki szavának erejével alkotta a mindenséget, nem tartotta zsákmánynak, hogy veled az Atyaistennel egyenlő, hanem mint öröktől fogva való Isten a földön megjelent, az emberekkel együtt lakozott, a szent Szűztől megtestesülvén kiüresítette magát, szolgai alakot vevén föl, hasonlóvá vált a mi gyarló testünkhöz, hogy minket is hasonlókká tegyen a saját dicsősége képéhez.”
Manapság azonban bibliai imádságainkon felnőtt emberek nemcsak hogy nem Istenhez vagy Jézus isteni dicsőségének képéhez, hanem vandál pusztításukban inkább a legvadabb állatokhoz hasonlítanak. Úgy tűnik, annak, hogy „az ember Istenhez hasonlíthasson”, e háborús világunkban az volna az előfeltétele, hogy előbb még újra emberré váljon. Hogy ember legyen az embertelenségben. Hogy az ártatlan gyermekek gyilkolásától végképp tartózkodjon. De ha a közénk jött Istenembert követjük, nincs még elveszve minden. Rossz idők járnak ugyan, de még nem zárult le a történelem.
Idén is kérjük a betlehemi barlang sötétségében újszülöttként megjelent Üdvözítőt: térítse észre a háborúban elmerült embereket, különösen is a hadviselő és fegyverkereskedelemből élő népek őrült vezetőit, hogy világunk túlélje ezt a kritikus évtizedet! Hiszen az emberi törekvések szemlátomást mind csődöt mondtak. Úgy tűnik, nincs, aki tartós békét hozzon létre Kelet-Európában és a Szentföld déli részein. Csak az, akit a betlehemi mezőn éjjel megjelenő angyalok éltettek: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön...”
Nekünk ma nem kell Betlehembe menni, hanem fontosabb Betlehemnek lenni. Jézust befogadó szívvel gyakorolni a megbocsátó, kiengesztelődő szeretetet. Hiszen ez a karácsony lényege; hogy a végtelen Isten immár véges emberben is megmutatta a feltétlen szeretet mindhalálig történő gyakorlását.
Ma Szent Bazil liturgiájában, a Miatyánk előtt csöndes imában ezt kérem:
„Istenünk, üdvösség Istene, add, hogy lelkiismeretünk tiszta bizonyságában részesülvén megszenteléseidben, egyesüljünk Krisztusod szent testével és vérével, és hogy azokat méltóan vevén magunkhoz, az élő Krisztust őrizzük szívünkben lakóul, s a Szentlélek templomaivá legyünk. Igen, Istenünk, senki ne vétkezzék közülünk ezen félelmetes és mennyei szentségek ellen, sem testi és lelki beteggé ne legyen azok méltatlan vétele miatt…” Úgy legyen! Amen.
A FÉNYKÉPEK szenteste, a csonka nagy alkonyati istentiszteleten, valamint az éjszakai lítiás nagy esti zsolozsma szertartásán készültek. A szertartásokat Atanáz püspök vezette, az egyházmegye papnövendékeinek részvételével. Karácsony első napján, a püspöki Szent Liturgián a Székesegyház szolgálattevői koncelebráltak. A kántori szolgálatot a fennállásának huszadik évfordulóját ünneplő székesegyházi kórus egészítette ki.